Hóbogyó, csipke, galagonya. Gondosan körbebugyolálva borostyánnal.
Ezt árulta a nénike, az ünnepi asztal dísze lesz, mondta nekem, meglátja, a piros az ünnep színe.
A másik néni még délelőtt szólított meg, jól öltözött, ápolt, nem is néni, inkább idős asszony, adnék-e akármennyi pénzt, ha lehetne, befizette a csekkeket, most élelemre gyűjt, így fogalmazott.
A Deák téren, a templom mellett ősz férfi, egy furulyát fúj, nem dallamot, csak a hangszert, nem is próbálkozik, csak hangot ad, figyelemfelkeltő, riasztó hangot, riadjunk, nincsenek szavai, erre nincsenek szavak, bajban van, itt kell neki állni, különben ki tudja, mi történik. Előtte dobozban fekete kiskutya.
Az életbenmaradás megannyi kísérlete egész áldott nap, küzd a török vendéglős, a benzinkutas, a csuporárus, a képkeretező. A remény, hogy most, még az ünnep előtt, mert aztán, aztán már senki nem fog vásárolni.
Az egyszemélyes partizánharcok a Karácsony ilyetén alakulása ellen épp olyan reménytelenek, mint a partizánharcok általában.
De szombat délután, amikor a gyerekek mézeskalácsot sütöttek, és aztán kiderült, hogy az érkező anyuka csomagtartójában ott egy tangóharmonika és egy tambura, váratlan hangverseny kerekedett a nappalinkban, még egy hegedű, még egy furulya, törökülésben zöld és kék párnákon a hallgatóság, és mindegy volt, hogy az egyik természettudós, a másik kínai tolmács, mert mindenki éppúgy ült teával a kezében sütőtököt majszolva, mintha még nem nőtt volna meg, és legalább fél óráig nem jutott eszébe, hogy csekkeket kell befizetnie, és hogy kinek az ajándékát nem vette még meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése