KRÉTA, LONDON, LILLAFÜRED

ELHANGZOTT SIMONYI CECÍLIA KIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYITÓJÁN

A KÉT EGÉR KÖNYVESBOLTBAN

2017. JANUÁR 20.

    Rendhagyó kiállításmegnyitó egy rendhagyó alkotó-barátság margójára

(A Kréta, London, Lillafüred című kiállítás megnyitója, ahol aztán váratlanul egy csomó képet kaptam ajándékba Cilitől, és egy akkora köszönetet, hogy jól zavarba jöttem. No és a képen látható kosár jácintot. Ők hárman szép halványrózsaszínre nyíltak azóta, most is itt illatoznak az orrom előtt. 

A köztünk lévő babakanapé alkalmi tárlóként a Cili által illusztrált könyveket mutatja be. Négy közös munkánkat - Különlét; Maléna kertje; Kréta-rajz; A víz ösvénye - és James Barrie Pán Péter című meseregényének teljes magyar nyelvű kiadását, amelynek illusztrációi a cianotípia eljárásával készültek.)

Cili kedden telefonált. Épp mandarinért szaladtam a zöldségeshez.  Kezemben kosár, kulcs, fülemen telefon. Hogy akkor megnyitnám? Persze, persze, mondtam én, csak most veszek mandarint. A Két Egér-ben lesz pénteken, felelte ő. Aha, jó, Jánossal évfolyamtársak voltunk a gimiben.

Valahogy így. Így zajlik az egész közös munkánk, most már mondhatom, hosszú évek óta. A körülmények nem sokat változnak, hol ide szaladunk közben, hol oda, a munkamegbeszélések, a közös tervek nagy része kutyafuttában, letekert kocsiablakon kikiabálva, gyors telefonokban zajlik. A három talán leginkább emblematikus kérdés mind így hangzott el, idézem:

1. Illusztrálnád a verseskötetemet?

2. Írsz nekem egy mesét?

3. Akkor megyünk Krétára?

A részletek persze ennél alaposabban körvonalazódtak később, de az elvi rész általában pillanatok alatt eldőlt. A három kérdésből azóta három könyv lett, pontosabban négy, de az már talán  nem is volt kérdés. Vagyis volt, arról tavaly nagypéntek éjjel, a Kréta-rajz borítójának megbeszélése és répatorta-sütés közben döntöttünk.

(A víz ösvénye borítóképe)

Hogy ez a munkastílus nem hétköznapi, az nem kérdés. Hogy néha őrjítő, az sem. És az sem, hogy titokzatos módon valamiért mégis működik.

Szerda este átmentem Cilihez, hogy megbeszéljük a kiállítást, de főleg teát ittunk, mert egy perc alatt átfagytunk a jeges járdán. Miről is beszélhettünk volna? Amikor rápillantottam a nappalit beborító képekre, rá kellett jönnöm, hogy nekem ezeket a képeket nem kell már megnéznem, hiszen itt van a fejemben szinte mind. A nagy részüket még a készülés egyes fázisaiban is láthattam – mi ez, ha nem kiváltság…?

(A Kéta-rajz egyik belső képsora. Ha ránézek, azonnal kedvem támad újra Kréta kakukkfüves hegyoldalain bóklászni. És eszembe jut az is, ahogy a kékeket gyűjtöttük a szigeten. Meg még annyi minden, de jó.)

Nemrégiben interjú készült velünk, az egyik, amúgy visszatérő kérdés az volt, minek köszönhető köztünk az összhang. Nagyjából ezt válaszoltam:

„Vannak az értékrendünkben hasonlóságok, még ha nem is teljes az átfedés. Feltételezem, hogy mindebben szerepe lehet annak is, hogy bár egymástól távol, de nagycsaládban nőttünk fel mindketten. Ez sokmindenre predesztinálja az embert. Mik a prioritások, mire mekkora figyelem vetül. Mindkettőnknek fontosak az árnyalatok, a részletek, sokszor a láthatatlan részletek is. A munkaszervezés módja, a flexibilitás, a váratlan és időnkénti kaotikus állapotok, az azokon való felülemelkedés és a megoldás megtalálása is tipikus nagycsaládban jellegzetes működésmód, azt hiszem. 

Ezen kívül mindkettőnk életében fontos szerepe volt és van a zenének, ennek a se nem verbális, se nem vizuális kifejezésmódnak. Ha nem tévedek, ez áttételesen megjelenik Cili rajzaiban és költőként az én prózai szövegeimben is. Alkotóként más az eszközkészletünk: Cilinek a vizualitás, nekem a verbalitás – ebből következnek időnként félreértések, de talán úgy van ez, mint a táncban. Közeledések, távolodások szükségesek a harmonikus közös munkához.”

(Munka közben átküldött illusztráció-részlet egy emailből. A Kréta-rajz naplóinak egyik legfontosabb motívuma a csigavonal, itt épp egy kupoláé, ha jól emlékszem. Simonyi Cecília terrakottái a múlt megannyi szintjét felidézik.)

Ha kulcsszavakban kéne megfogalmaznom, mik jellemzik Simonyi Cecília képeit, ezek jutnak eszembe: könnyedség, hajlékonyság, árnyaltság, rétegzettség, törékenység.

Mintha egy hegedű vagy fuvola hangjait írtam volna le. És hiába lebbenő, elfoszló a dallam, amit játszik, nem feledhető, bennmarad a fejünkben. Én gyakran hallgatok fejben zenét. Chopin vagy Eric Satie darabjaihoz már nem feltétlenül kell bekapcsolnom a magnót. Cili képeihez sem muszáj kinyitnom a könyveket. A Különlétet, a Maléna kertjét, a Kréta-rajzot, a Pán Pétert vagy A víz ösvényét.

Persze sokkal jobbak élőben, mint fejben. Eredetiben pedig még inkább. Szerencsénk van, hogy most nem a nyomdagépek áttételén keresztül láthatjuk Simonyi Cecília munkáit. Érzékelni a papír, a festékek textúráját, az olló, az ecset, az ujjbegy nyomát – azt mondja el, hiába a sokszorosítás százféle lehetősége a XXI. században, az alkotás egyszeri és megismételhetetlen.

Még akkor is, ha van olyan technika, ami nem maradandó. A Pán Péter teljes magyar nyelvű kiadásának illusztrációi kedvéért megtanult cianotípiával készült kék-fehér képek eltűnnek, ha fény éri őket. Mint a hullámok vagy a meztelen talpak rajza a parti homokban. Mint minden a nap alatt. De a mulandóság csak látszólagos. Hiszen míg létezik, nyomokat hagy a befogadóban a dallam, a szöveg, a látvány. És alakít, hat, nem maradunk olyanok, mint előtte voltunk.

Fogadják szeretettel Simonyi Cecília képeit!

(Jól elidőztünk a Két Egér-ben. Volt zserbó, gyömbéres keksz, görög sajt és olajbogyó is. És sok kedves ember, falunkbeliek, Cili illusztrátor-társai. Mészáros János jó házigazda, A Két Egér padlása meghitt kuckó. Érdemes felkeresni. És megnézni a kiállítást! Még lehet. Február 11-ig.)