A piknikeket mindig is szerettem.
Sokáig persze egyáltalán nem tudtam, mi az, de egy szót is lehet szeretni, a hangzását, a ritmusát vagy dallamát, búvalbéleltségét vagy derűjét. A piknik derűs szó volt értelem nélkül is, pattogó, mint egy labda, fürge, mint azok az emberek, akiket mindig is ámulattal néztem, mert nem hajlottak a bámészkodásra, és hiányzott belőlük a tétovázás, amire magam meglehetősen hajlamos vagyok. A piknik az olyan pikk-pakk, sitty-sutty, ripsz-ropsz szó, és miután megismertem a jelentését, nem változott a véleményem.
Nem ám csak úgy vendégségbe megyünk ünneplősen, egy csokor virág, egy doboz bonbon, egy üveg ital, billegünk illendően a cipőnk sarkán, nem. A piknik intenzív részvételt kíván a résztvevőktől, alapvetősen demokratikus intézmény, közös élmény, te hozod a süteményt, ő a salátát, én meg mosogatok.
Kamaszkoromat a Lipótvárosban töltöttem, a szálak oda vezetnek, visszavezetnek. Ritkán járok arra, havonta egyszer-kétszer, de az éppen olyan, mint vasárnapi ebédre hazamenni a szülői házba, ami sajnos nem adatott, lévén a szülői ház, na jó, lakás, már rég el lett cserélve, vagyis adva, még a nagyszülői is, mindkét oldalról, nincsenek koragyerekkor óta ugyanott álló kredencek és sublótok, nincsenek ismerős illatok, meghitten zörgő konyhai hangok, nincs fiók, ahonnan csukott szemmel is kihúzza az ember az ünnepi szalvétát, nincs meg a Singer-varrógép sem, aminek vászonnal letakart tetejére otthonosan elhelyezi a kardigánját az előszobában. Na, legyen erről itt ennyi elég, más is van ezzel így. Vagy még ígyebb.
Végülis nem is akartam én mást elmesélni, mint hogy olyan jó, hogy van Pozsonyi Piknik, évente eggyel több ok, hogy az ember a Pozsonyi út házai közt kóvályogjon. Nosztalgiára nincs idő és mód, annyian vagyunk, lépni is alig lehet, de nincs is szüksége nosztalgiára annak, ami él. És az élet, mint valami ősóceánban olyan sűrűséggel lüktet itt ilyenkor.
Az árusok egy része ismerős, egy része ismeretlen, a legtöbben önkéntesként tesznek-vesznek itt, könyvkiadók, folyóiratok sátrai, a Pozsonyi Pagony párnacsatája és zenei játszóháza, a Palatinus Patikában süteménnyel kínálják a betérőt, megmérik a vérnyomását, a vércukorszintjét, és mennyei flódni, Ráhel flódnija, csak az ember hozzájusson a tömegtől, legkisebb fiam korongozhat is, a jótékonysági turkálóban lelek egy babarózsaszín pólót és egy kályhameleg pulóvert télire, és itt vannak az osztálytársak a gimnáziumból, csoporttársak a könyvtárszakról, az őstanúk, a soha el nem cserélhető Ulpius-ház lakói.
És persze vásárfia is kell mindig, pedig nem akarjuk már gyűjtögetni a tárgyakat, de a vásárfia a piknik megtestesülése, hazavinni ebből a napból, jaj, csak egy morzsát, egy emlékbefőttet.
(A kép forrása:
http://www.urban-eve.hu/tag/beszelgetos-befott)
http://pozsonyipiknik.hu/
