November óta riogat a háború réme Európában. Angela Merkel metaforája habitus és bankszámla szerint késztette az embereket aranyvásárlásra, ingatlanbefektetésbe. Kergette kétségbeesésbe. Külföldre. Intette sztoikus nyugalomra.
Még sokan élnek közöttünk, akik tudják, milyen az igazi háború. Sokan vagyunk, akik úgy nőttünk fel, hogy nagyszüleink történetei mélyen belénkivódtak, alapélményeinkké váltak az óvóhelyen átvészelt napok, a szőnyegbombázás rémülete, az éhezés, a pusztulás mindenre kiterjedő fájdalma. Elképzelhetetlen számomra, hogy ez újra megtörténjen.
A mostani háború vér nélküli háború. De vér nélkül is pusztít. Üres, eladó vagy kiadó házak a főváros körútjain. Megszűnő státuszok az iskolákban, a könyvtárakban. Fizetetlen számlák miatt utcára kerülők, reményvesztett ismerősök, alacsony testhőmérsékletű, lelassult mozgású hajléktalanok.
Ez háború, igen.
De vannak még szigetek. Szigetek, ahol béke van. Mosoly. Ha az ember összefagyott végtagokkal caplat a városban, megspórol két villamosjegyni pénzt. Egy joghurtos padlizsán árát. A török kifőzde, ahová piros orral beesik, apró, és meleg. A fejkendős asszonyság ragyog, törékeny üvegpohárban forró teát hoz, örül, hogy hozhatja. Melengetem a kezem a pohár falán, és nem érdekel senki, aki cinikus hangon azt suttogja a fülembe, hogy ezt jól megfontolt üzleti érdekből kaptam. Szeretem ezt a gömbölyű asszonyt, aki a béke súlyos megtestesülése. Szeretem és hiszek neki és kész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése