"A kék, aranyszegélyes, kínai sárkányos cukortartó, a kávézások dísze és Bözsi néni anakronisztikus képben olvadtak össze, igazi multikulturális kép volt. Anna, amikor
Bözsi néni cukrot tett a kávéjába, úgy érezte, ennél nagyobb békésség már csak a paradicsomban
lehetséges, ahol az oroszlánok együtt legelésznek a bárányokkal."
Borka zsákja, Hitel, 2011./3.
http://epa.oszk.hu/01300/01343/00111/pdf/EPA_01343_hitel_20110502-55765.pdf
A minap írtam azokról a bizonyos jelző tárgyakról, amikből egy-egy marad minden szétszéledt nagycsalád tagjainál, őrizve az egykori ősotthon emlékét. A felsorolásban szerepelt egy cukortartó. Cukortartó általában véve. Példaképp. A valóságban létezett az anyai családot jelképező nem általában véve cukortartó is, a konkrét, kézzelfogható. Sötétkék kínai tűzzománc volt, kacskaringós rézvonalakkal, hasán körbekígyózó, egymást soha el nem érő két sárkánnyal. A negyvenes években készülhetett, és nagyszüleim becsben tartott kevés értéke közé tartozott.
A cukortartó a Nagymező utcából Nógrádgárdonyba is velük költözött, amikor nagyapám ott lett orvos. A kis nógrádi faluban játszódó egyik novellámba évekkel ezelőtt bele is írtam.
A pár nappal ezelőtti blogbejegyzés után az egyik unokaöcsémmel arról beszélgettünk, hova is lett vajon a mindannyiunk emlékezetében teljes részletességgel élénken élő tárgy.
Másnap a XII. kerületbe kellett szaladnom, pontosabban az Ugocsa utcai könyvtárba. Parkolni csak a Márvány utcában tudtam. Átlósan szemben azzal a házzal, amelyikben az ostrom alatt édesapám született. Kis, utcára nyíló régiségkereskedés gazdája álldogált a járdán az enyhe októberi napsütésben.
A kirakatban pedig ott volt a sárkányos cukortartó majdnem hű mása.
Jó. Nem sötétkék, hanem türkiz, nem is annyira hasas, mint az a régi, de a minta és az anyagok tökéletesen egyformák. Megtorpantam. Na, de. Az esély? Erre? Hogy előző éjjel Ádámmal a cukortartóról, aztán meg a Márvány utcában? Régiségkereskedés kirakatára zsigerből odapillantok, csak futtában, hogy ne essek kísértésbe, de ez akármilyen sietős odanézés volt, földbe gyökerezett a lábam.
De rendkívül szigorúan tovább mentem. Fegyelem is van a világon. Mármint ön. Aztán mára kikovácsoltam a tervet. A garázsba félretett rézváza hat rézkupicával épp jó lesz. Soha nem jelentett semmit, nem is értem, hogy került hozzánk. És ma visszaügettem az apám szülőházával szemközti régiségboltba. Hogy elcseréljem a rézvázát az anyai nagyszüleim cukortartó-testvérére.
És most itt van. Cukrot nagyjából nyolc éve nem teszek a kávémba, így cukortartót sem nagyon használok. De tökéletes lesz így üresen is. A semmi körül kígyózó, tűzőrző sárkányokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése