A képen látható hegedűs egy felhő szélén üldögél, és csak ő segíthet abban, hogy a világ legszebb lányának szívében
kivirágozzon a szerelem.
2013. március 17., vasárnap
2013. március 10., vasárnap
Egy este Halász Margittal
NADRÁGSZEREPEK MEZZÓBAN
Szeretettel hívunk és várunk minden érdeklődőt a Pátyi Könyvtár Irodalmi Klubjának következő estjére, 2013. március 11-én, hétfőn, 19 órai kezdettel! Kortárs szerzők elbeszéléseiből válogat Molnár Krisztina Rita költő, tanár:
Szeretettel hívunk és várunk minden érdeklődőt a Pátyi Könyvtár Irodalmi Klubjának következő estjére, 2013. március 11-én, hétfőn, 19 órai kezdettel! Kortárs szerzők elbeszéléseiből válogat Molnár Krisztina Rita költő, tanár:
"Halász Margit író ritka madár.
Hangja ritka hang, mélyből magasba ér.
Madárhang, ez biztos, hol kolibri, hol feketerigó vagy kanalasgém – mikor melyik.
Ez a hang árad, mint a dal, mesét mond, szövevényes történetei kígyóznak, kacskaringóznak, kanyarognak ellenállhatatlanul.
Áradásuk – mint egyik regényének címe is – „Éneklő folyó”. Magával sodorja az olvasót, a hallgatót.
Telt, élettel teli, regényei és novellái Márquez távoli unokahúgának hangján szólalnak meg, Petőfi, Mikes Kelemen, vagy Pál apostol stílusában írt úti leveleit a bölcsesség és humor teszi kortalanná.
Ami pedig a legfontosabb, ezek az írások nem nélkülözik a minden szenvedés ellenére és közben megtapasztalható örömöt."
Halász Margit március 11-én az Irodalmi Klub vendégeként olvas fel írásaiból.
A felolvasást követően Molnár Krisztina Rita beszélget az íróval.
Halász Margitról bővebben: halaszmargit.hu
2013. március 4., hétfő
Felolvasás a Nyitott Műhelyben
Március 9. szombat 17.00 "Mindenütt Nő"
SZÉPÍRÓK TÁRSASÁGA - 30 NŐ AZ IRODALOMBÓL
Az est szereplői közül többen is láthatók Szilágyi Lenke fotóján, mely itt készült a Dzsungel a szívben és A szív kutyája című kötetek bemutatáján
Az est szereplői:
Abody Rita, Balázs Eszter, Balla Zsófia, Bán Zsófia, Bárdos Deák Ágnes,
Gács Anna, Erdős Virág, Falcsik Mari, Fenákel Judit, Gergely Ágnes, Harangi Andrea, Harmath Artemisz, Kapecz Zsuzsa, Karádi Éva, Karafiáth Orsolya, Kiss Judit Ágnes, Kiss Noémi, Ladik Katalin, Lángh Júlia, Menyhért Anna, Mesterházi Mónika, Molnár Krisztina Rita, Nagy Gabriella, Nagy Ildikó Noémi, Pataki Éva, Sebestyén Rita, Szabó T. Anna, Tallér Edina, Tóth Krisztina, Valachi Anna
Háziasszony: Kéri Piroska. Szilágyi Zsófia
Abody Rita, Balázs Eszter, Balla Zsófia, Bán Zsófia, Bárdos Deák Ágnes,
Gács Anna, Erdős Virág, Falcsik Mari, Fenákel Judit, Gergely Ágnes, Harangi Andrea, Harmath Artemisz, Kapecz Zsuzsa, Karádi Éva, Karafiáth Orsolya, Kiss Judit Ágnes, Kiss Noémi, Ladik Katalin, Lángh Júlia, Menyhért Anna, Mesterházi Mónika, Molnár Krisztina Rita, Nagy Gabriella, Nagy Ildikó Noémi, Pataki Éva, Sebestyén Rita, Szabó T. Anna, Tallér Edina, Tóth Krisztina, Valachi Anna
Háziasszony: Kéri Piroska. Szilágyi Zsófia
A Szépírók Társasága női tagjai közül 30-an olvasnak fel saját, illetve mások
szövegeiből.
szövegeiből.
17-18 óra között: Gergely Ágnes, Fenákel Judit, Balázs Eszter, Kiss Noémi, Harmath Artemisz, Bárdos Deák Ági
18-19 óra között: Gács Anna, Bán Zsófia, Abody Rita, Balla Zsófia, Karádi Éva, Tóth Krisztina
19-20 óra között: Molnár Krisztina Rita, Mesterházi Mónika, Szabó T. Anna, Nagy Gabriella, Nagy Ildikó Noémi, Harangi Andrea
20-21 óra között: Kiss Judit Ágnes, Sebestyén Rita, Menyhért Anna, Ladik Katalin, Valachi Anna, Csobánka Zsuzsa
21-22,30 Erdős Virág, Kapecz Zsuzsa, Pataki Éva, Forgács Zsuzsa, Karafiáth Orsi, Tallér Edina, Lángh Júlia, Falcsik Mari
2013. február 15., péntek
HATTYÚ ÉS CSIPKE
Kerestem egy képet, egy hattyút a hétfői előadás ismertetőjéhez.
De olyan rettentő minden hattyú-fénykép vagy fénykép-hattyú. A hattyú-realizmus, hogy is mondjam. Valami elemelés, gondoltam, de csak marcipán-, porcelán-, műanyag-, akvarell-, fülbevalóhattyúkat, Hattyúk tavá-t és hattyúsminket leltem.
Aztán hirtelen előbukkant a csipkehattyú. Horváth Józsefné csipkeverőnő műve. Aki volt olyan kedves, és telefonon - mert ma a csipkeverőnőknek van telefonszáma is a honlapjukon, ami szintén van nekik - hozzájárult a kép használatához.
Hát ez az, gondoltam. Erről van szó. Honlap és csipke. És a bennünk lakoló Deus. Vagy mi.
Hétfőn este 7-kor a Pátyi Könyvtár Irodalmi Klubjában:
BAROKK ALT,
"Nemes Nagy Ágnes 64 hattyú című esszéjében így ír a bruges-i folyócska partján megpillantott, és azonnal metaforává váló hattyúról:
Ezt kérem én is. Nézzük meg ezt a gyönyörű hattyút, ezt a „tündöklő és vagány és kiszámíthatatlan, húszéves, szépséges nő”-t. Nézzük meg közelebbről, pontosabban hallgassuk a hangját, ezt a sebzett és gyöngéd hangot, ahogy a XVII. század áradó nyelvén elbeszéli, mi minden történt vele a XX. század második felében."
De olyan rettentő minden hattyú-fénykép vagy fénykép-hattyú. A hattyú-realizmus, hogy is mondjam. Valami elemelés, gondoltam, de csak marcipán-, porcelán-, műanyag-, akvarell-, fülbevalóhattyúkat, Hattyúk tavá-t és hattyúsminket leltem.
Aztán hirtelen előbukkant a csipkehattyú. Horváth Józsefné csipkeverőnő műve. Aki volt olyan kedves, és telefonon - mert ma a csipkeverőnőknek van telefonszáma is a honlapjukon, ami szintén van nekik - hozzájárult a kép használatához.
Hát ez az, gondoltam. Erről van szó. Honlap és csipke. És a bennünk lakoló Deus. Vagy mi.
Hétfőn este 7-kor a Pátyi Könyvtár Irodalmi Klubjában:
BAROKK ALT,
AVAGY
CSOKONAI LILI ÉS ESTERHÁZY PÉTER ÉS TIZENHÉT HATTYÚK
"Nemes Nagy Ágnes 64 hattyú című esszéjében így ír a bruges-i folyócska partján megpillantott, és azonnal metaforává váló hattyúról:
„…Egy híd és egy fasor könyökében támaszkodtunk a kőpárkányra, s néztük ábrándosan, ami néznünk adatott – amikor is megjelent a hattyú. Természetesen éppen akkor jelent meg, pompás lélektani érzékkel úszott be felfokozott ámulatunkba, a hattyúktól megszokott, nosztalgikus mozdulatokkal. Viselkedése ugyan kissé meglepő volt; alighogy megpillantott minket, felénk rohant, és sziszegve, szárnyát csapkodva követelt ennivalót a párkány alatt – határozottan agresszív hattyú volt. Mi röstelkedve és bágyadtan bámultuk, nem volt nálunk kenyérdarab. S ekkor kiáltott fel egyik útitársam: Nézzétek a csőrét!”
Ezt kérem én is. Nézzük meg ezt a gyönyörű hattyút, ezt a „tündöklő és vagány és kiszámíthatatlan, húszéves, szépséges nő”-t. Nézzük meg közelebbről, pontosabban hallgassuk a hangját, ezt a sebzett és gyöngéd hangot, ahogy a XVII. század áradó nyelvén elbeszéli, mi minden történt vele a XX. század második felében."
2013. február 12., kedd
HANG-NEMEK
A Pátyi Könyvtár Irodalmi Klubjának és a Szépírók Társaságának szervezésében:
Az előadássorozaton kortárs magyar elbeszélők novelláit elemzi
MOLNÁR KRISZTINA RITA, költő, tanár:
Az Irodalmi Klub következő előadássorozata a történetmondás hangnemének különös fontosságát, igyekszik bemutatni. Azt, hogy a választott hang maga is üzenetet közvetít. Akár a zenében.
Az előadásokat 19 órai kezdettel az alábbi időpontokban tartjuk:
HANG-NEMEK
– szoprán, mezzo, alt –
– szoprán, mezzo, alt –
Az előadássorozaton kortárs magyar elbeszélők novelláit elemziMOLNÁR KRISZTINA RITA, költő, tanár:
„Történetekre szükségünk van. Mindenki szeret történeteket hallgatni. Mert a történetek érdekesek és izgalmasak, szelídek vagy lélegzetelállítóak, mert rólunk szólnak, vagy rólunk aztán biztosan nem, mert felkavarnak vagy elandalítanak. A történetek megbetegíthetnek és gyógyíthatnak. A történet, akár mese vagy pletyka, akár újsághír vagy bibliai példázat, novella, regény és úti beszámoló, hihetetlen erővel jelen van az éltünkben, akár a levegő vagy a víz. Történetek nélkül légüres térben lennénk, minden történet elhelyez bennünket az időben és a térben, segít viszonyulni magunkhoz és a világhoz.
Hogy ki mesél nekünk, hogy a hangja mély és lágy, vagy erőteljes, mint a mennydörgés, megnyugtató, mint a kályha duruzsolása, vagy karcol, mint a pattintott kő éle – nem elválasztható a történettől.
Hogy ki mesél nekünk, hogy a hangja mély és lágy, vagy erőteljes, mint a mennydörgés, megnyugtató, mint a kályha duruzsolása, vagy karcol, mint a pattintott kő éle – nem elválasztható a történettől.
A történetmondó hangja a történet része, és az, hogy a történetet férfiak vagy nők mesélik el, megváltoztatja a történetet. De nem egyszerűen a hang magassága, regisztere lehet más. Annak ellenére, hogy a női mesélők – akik megszólaltatói nem biztos, hogy maguk mindig nők – nyelve nem különbözik a férfi elbeszélőkétől, a szókészlet, a mondatszerkesztés, a történet szövése lehet jellegzetesen nőies, vagy éppen szándékoltan férfias. Vagy nőies, de idézőjelben. Vagy férfias, de iróniával elmozdítva a férfigondolat határozottságából.
Az Irodalmi Klub következő előadássorozata a történetmondás hangnemének különös fontosságát, igyekszik bemutatni. Azt, hogy a választott hang maga is üzenetet közvetít. Akár a zenében.
Most elsősorban női hangokra írt novellák, elbeszélések és mesék kerülnek elő Esterházy Péter, Rakovszky Zsuzsa, Szvoren Edina, Halász Margit, Tóth Krisztina és Molnár Krisztina Rita történetein keresztül.
Az előadásokon a művek és szerzők megismerése után a közönséggel együtt fejtjük meg az elhangzott, mindenkinek saját üzenetet is közvetítő szövegek titkát.
Két alkalommal maguk a szerzők is velünk lesznek az esteken. Halász Margit és Tóth Krisztina a Szépírók Társasága által szervezett A könyv utóélete című sorozat keretében látogat el Pátyra.”
Az előadásokat 19 órai kezdettel az alábbi időpontokban tartjuk:
február 18.
március 11.
április 15.
április 29.
május 13.
május 27.
március 11.
április 15.
április 29.
május 13.
május 27.
Esterházy Péter
Halász Margit
Szvoren Edina
Rakovszky Zsuzsa
Tóth Krisztina
Molnár Krisztina Rita
Halász Margit
Szvoren Edina
Rakovszky Zsuzsa
Tóth Krisztina
Molnár Krisztina Rita
2012. december 18., kedd
A VILÁG VÉGÉRŐL
Most, hogy elérkezett az a hét, aminek a végén a maja naptár szerint elkövetkezik a világ vége, egyre többen kérdeztek, mit gondolok erről. Lesz világvége, tanárnő? A diákok körülbelül azzal a hangsúllyal kérdezik ezt tőlem, mintha csupán valami hétköznapi eseményre kérdeznének rá, de szemükben ott az éles fény, fontos nekik, hogy mit válaszolok, mert egy kicsit azért tartanak a lehetőségtől. A felnőttek egy része sincs ezzel másképp, csak jobban képes álcázni a tekintetét.
Mert a ráció-alapú világban kínos ilyet kérdezni. Mások pedig valamelyik nagy és biztos válaszokat nyújtó vallás alapjain állva mint eleve képtelen, eleve bűnös babonaságot kapásból elvetik a napra pontos világvége lehetőségét.
Bennem egy percre sem merült fel a világvége dátumhoz köthető gondolata, hidegen hagyott, kissé még bosszantott is az új hülyeség. Nyilván a média találta ki az egészet, lehet róla írni, bulikat szervezni köré, remek árucikk a világvége, gondoltam. És gondolom most is.
De azt is gondolom, hogy kétségtelen, hogy vannak világvégék. Nem hatalmas külső kataklizmákra, árvizekre, vulkánkitörésekre, háborúkra gondolok, bár abból is jut elég a Föld lakóinak. Nem is arra, amikor a Nap végképp felperzseli a Földet, vagy a bolygók egymásba zuhannak.
Az egyes ember azonban annyi világvégét él át, annyi sérülést, veszteséget, gyászt, mélypontot, megzavarodást, csapdahelyzetet, hogy bizony, eljut ilyenkor a világ végére, felborul élete megszokott, talán szeretett rendje, úgy érzi, egyszál egyedül áll azon a végső, egészen elhagyatott mezsgyén, és belül éppolyan üres, mint körülötte a táj.
A világ végén gyakran nincs is egészen egyedül, talán emberek veszik körül, akik még szeretik, megtartják, mint a dőlni készülő facsemetét a karók, mégis, ennek ellenére időről időre átéli a magány tökéletes, halálos csendjét, amilyet csak csendszobákban hallani.
Hogy a világ vége hely- vagy időhatározó, szinte tökéletesen mindegy. Határozó, meghatározó, ijesztő, és véglegesnek tűnő.
Ugyanígy átélhetnek világvégéket kultúrák, társadalmi rendszerek, gondolkodásmódok is, a rémület, hogy a koordináták elmosódnak, az érzés, hogy úgy tűnik, minden másképp lesz, mint eddig volt, nem kevésbé szorongató, mint amit a szomorú, vizes síkon egészen egyedül üldögélő személy érez.
Kollektív rémület ez, amit nem enyhít a közösen átélés, a közös szenvedés.
De eddig még minden szellemi és gazdasági világvége után következett egy újabb világ. Hogy jobb vagy rosszabb, nem hiszem, hogy felmérhető, hogy megítélhető.
De akár a szomjazó ember lelke jut el a tökéletes ürességig, akár a közösség által évszázadok alatt felmagasodó szellemi erők és fizikai gyötrődés árán létrejött működő rendszerek, axiómaszerű elképzelések üresednek ki, biztos vagyok benne, hogy az üresség az egyetlen lehetőség az edények újratöltésére. Akkor is, ha átélni az ürességet, rosszabb, mint szakadékba zuhanni, rosszabbnak tűnhet, mint eltelni haraggal, keserűséggel.
Hogy mindez hosszú folyamat, idáig nem egyetlen nap, vagy óra alatt jut se a türelmetlenül megoldást szomjazó lélek, se a lelkeket fojtogató világ, türelemre int.
Hasonlóképpen, mint Jézus Máté evangéliumban olvasható szavai:
"Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya."
Én már jártam a világ végén. Nem is egyszer. Jeges szél fúj ott, és jeges a víz is, ami lábamnál a vízkoptatta uszadékfákkal, halcsontokkal szórt partot mossa. A levegő szürke a víz fölött, madarak sem járnak arra. A világ végi tájnak nem látszik a vége, végtelen távolba fut a tekintet a felhők és a víz között.
Végtelen távolba, és ez a végtelenség szabadítja meg végül az embert.
Mert a ráció-alapú világban kínos ilyet kérdezni. Mások pedig valamelyik nagy és biztos válaszokat nyújtó vallás alapjain állva mint eleve képtelen, eleve bűnös babonaságot kapásból elvetik a napra pontos világvége lehetőségét.
Bennem egy percre sem merült fel a világvége dátumhoz köthető gondolata, hidegen hagyott, kissé még bosszantott is az új hülyeség. Nyilván a média találta ki az egészet, lehet róla írni, bulikat szervezni köré, remek árucikk a világvége, gondoltam. És gondolom most is.
De azt is gondolom, hogy kétségtelen, hogy vannak világvégék. Nem hatalmas külső kataklizmákra, árvizekre, vulkánkitörésekre, háborúkra gondolok, bár abból is jut elég a Föld lakóinak. Nem is arra, amikor a Nap végképp felperzseli a Földet, vagy a bolygók egymásba zuhannak.
Az egyes ember azonban annyi világvégét él át, annyi sérülést, veszteséget, gyászt, mélypontot, megzavarodást, csapdahelyzetet, hogy bizony, eljut ilyenkor a világ végére, felborul élete megszokott, talán szeretett rendje, úgy érzi, egyszál egyedül áll azon a végső, egészen elhagyatott mezsgyén, és belül éppolyan üres, mint körülötte a táj.
A világ végén gyakran nincs is egészen egyedül, talán emberek veszik körül, akik még szeretik, megtartják, mint a dőlni készülő facsemetét a karók, mégis, ennek ellenére időről időre átéli a magány tökéletes, halálos csendjét, amilyet csak csendszobákban hallani.
Hogy a világ vége hely- vagy időhatározó, szinte tökéletesen mindegy. Határozó, meghatározó, ijesztő, és véglegesnek tűnő.
Ugyanígy átélhetnek világvégéket kultúrák, társadalmi rendszerek, gondolkodásmódok is, a rémület, hogy a koordináták elmosódnak, az érzés, hogy úgy tűnik, minden másképp lesz, mint eddig volt, nem kevésbé szorongató, mint amit a szomorú, vizes síkon egészen egyedül üldögélő személy érez.
Kollektív rémület ez, amit nem enyhít a közösen átélés, a közös szenvedés.
De eddig még minden szellemi és gazdasági világvége után következett egy újabb világ. Hogy jobb vagy rosszabb, nem hiszem, hogy felmérhető, hogy megítélhető.
De akár a szomjazó ember lelke jut el a tökéletes ürességig, akár a közösség által évszázadok alatt felmagasodó szellemi erők és fizikai gyötrődés árán létrejött működő rendszerek, axiómaszerű elképzelések üresednek ki, biztos vagyok benne, hogy az üresség az egyetlen lehetőség az edények újratöltésére. Akkor is, ha átélni az ürességet, rosszabb, mint szakadékba zuhanni, rosszabbnak tűnhet, mint eltelni haraggal, keserűséggel.
Hogy mindez hosszú folyamat, idáig nem egyetlen nap, vagy óra alatt jut se a türelmetlenül megoldást szomjazó lélek, se a lelkeket fojtogató világ, türelemre int.
Hasonlóképpen, mint Jézus Máté evangéliumban olvasható szavai:
"Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya."
Én már jártam a világ végén. Nem is egyszer. Jeges szél fúj ott, és jeges a víz is, ami lábamnál a vízkoptatta uszadékfákkal, halcsontokkal szórt partot mossa. A levegő szürke a víz fölött, madarak sem járnak arra. A világ végi tájnak nem látszik a vége, végtelen távolba fut a tekintet a felhők és a víz között.
Végtelen távolba, és ez a végtelenség szabadítja meg végül az embert.
2012. december 2., vasárnap
SEBESÜLTEN ÉS DADOGVA
Advent első vasárnapja még soha nem ért ennyire váratlanul. A fosztóképző a lehető legvalóságosabb jelentésében áll itt, nem vártam, egyszercsak itt volt, és nem voltam rá felkészülve még. Pedig évekig olyan fontos volt számomra, hogy advent adventjét tartotta bennem a lélek már hónapokkal a tél beköszönte előtt.
Most pedig mint egy gyorsuló spirál, egy eszeveszett pörgettyű, úgy repített idáig az idő, észre sem vettem a tennivalók, a hosszú éjszakázások, a váratlan, de megkerülhetetlen feladatok vagy események és még váratlanabb belső történések között. Utolsó pillanatban készítettem koszorút, az utolsó percben megvett négy gyertyából egy elrepedt, egy kettétört.
Eddig mindig találtam békében tölthető időt, a készülődés idejét, a lelassulás idejét, a csendét, ahogy készülődni méltó.
Méltóságról már semmiféle szó nem eshet, ezt éreztem, amikor kezemben tartottam a kettétört gyertyát, átrendeződtek a dolgok bennem és körülöttem, ahogy a gyertya meggyújtásra alkalmatlanná vált, már egészen biztos voltam ebben. Abban is persze, hogy így is lesz ünnep, mert az ünnep fölötte áll tökéletes zaklatottságomnak, és hogy kerül majd másik gyertya is, égni fog a lángja, és semmi más nem lesz fontos akkor csak ez. Hogy most minden Karinthy terminológiája szerint működik, vagyis másképp van, próbálom elfogadni, megérteni, hogy mire való, elengedni eddigi hiedelmeimet a rendről, és mulatni magamon, mert annyira nevetséges tud lenni az ember, amikor azt hiszi, hogy sziklaszilárd ebben vagy abban. Kavics se.
De méltóság nélkül is kap az ember ajándékot, érdekes, most különösen sokat. Például azt, hogy arról beszélhet kéthetente, amiről akar, és még van olyan kedves, figyelmes közönség is, akit ez érdekel.
Ez volt az ősz ajándéka, és belenyúlik a legsötétebb napokba is a Kövek, macskák, angyalok, hogy végül sebesült, feledékeny, és dadogó angyalokról beszélhessek, remélve, hogy üzenetet sebesülten és dadogva is át lehet adni.
Az előadássorozat utolsó estjére szóló Meghívó itt olvasható: http://irodalmiklub.blogspot.hu/2012/12/meghivo-kovek-macskak-angyalok-angyalok.html
(Hugo Simberg finn festőművész Sebesült angyal című festményének forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/A_sebes%C3%BClt_angyal_(festm%C3%A9ny)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)