2013. október 26., szombat

IBOLYA, A HALÁLVIRÁG

- Nem győzőm csodálni a magyar nők szépségét az erkölcsben.
Meghökkenve hallgatok, próbálom emészteni a mondatot. Az apró virágos pizsamát viselő, csíkos köntösét félkézzel zavartan összehúzó, barna hajú nő fogának kerítésén szökken ki.  A kerítés foghíjas, düledező. A fehér csontok helyén fekete csonkok. A mondat rám vonatkozik, próbálom hát méltóképp fogadni. 
- Mit jelent az, hogy erkölcs? - kérdezem zavartan, a pontosítástól remélem megérteni az ünnepélyes, axiómaszerű kijelentést.
- Az, hogy nem használnak ki senkit, hanem még ők adnak, ha tudnak.
A magyarázat helyreteszi a dikciót. Aha.
Ibolya elfogadja a kávét, amire azután hívtam meg, hogy visszautasítottam, vagyis nem engedtem, hogy megigya az én kávém felét az én poharamból. Miután visszatér az automatától, kávézunk. Nem issza meg a sajátját, csak a felét, a másik fél megmarad a szobatársnak. Vagyis gyakorolja a magyar nők szépségét az erkölcsben. Pedig saját rendszerelmélete szerint nem tartozik közéjük. Állunk a késő őszi napsütésben a kórházudvaron.
- Szép a neve - mondom én.
- Nem szeretem - mondja ő. - Halálvirág.
- Dehogy, dehogy - hárítok. - Az ibolya a remény, a tavasz, a bátorság.
Mosolyog. Nem győzöm csodálni a védtelen nők ártatlanságát a végtelenben.


2013. október 8., kedd

Maléna, Szibill, Anna, Cili meg én

 
A Maléna kertje gyerekeknek és felnőtteknek szól, a beszélgetés Szabó T. Annával inkább felnőtteknek, a gyönyörűséges tücsök-kitűző, vagyis a cikáda fibula készítése Simonyi Cecilia grafikusművésszel, a könyv illusztrátorával inkább gyerekeknek, az uzsonna pedig mindenkinek...
 
A könyvet  október 11-én, pénteken 17 órakor
Budakeszi Könyvtári Napok – 2013
alkalmából a Nagy Gáspár Városi Könyvtár látja vendégül
Budakeszi, Fő u. 108.
 
 
 


2013. szeptember 29., vasárnap

Ekezetek nelkul Szerbiarol

Ekezetek nelkul, fejben kezdtem irni ezt a bejegyzest meg Szerbiaban, ahol egy hetet toltottem az 50. Nemzetkozi Koltotalakozon. Persze most csalok, mert mar visszakaptam az ekezeteimet, de nagyon hianyoztak, es most szeretnem megosztani ezt a hianyt. Felmerulhet ugyan, hogy meg lehet-e osztani valamit, ami nincs, de most is eppen ezt probalom, vagyis.
Hianyzott, hogy nem tudom leirni konnyek, hogy megorulok, hogy konyv, hogy betu. Tudom, tudom, van megoldas ma mar erre, magyar ekezetes klaviatura az ember hona ala, es kesz is. De az en poggyaszom mar igy sem volt pillesulyu, nem beszelve az ilyen foku eloregondolkodara valo keptelensegemrol. Mindenesetre amikor a masodik napon megismerkedtem Yusuf Alper professzorral, aki amellett, hogy kolto, Izmirben pszichiater - es akivel hosszan elmelkedtunk arrol , Jozsef Attila borderline szemelyisegzavarban szenvedett-e vajon -, egeszen elgyengultem a nevjegykartyajan talahato FakÜltesi szoban bujkalo ismerostol.
Euforikus gondolatokat fogalmaztam magamban arról, hogy a haza nem máshol keresendő, csakis ott, ahol megtalálható a meghökkent vagy elragadtatott Óóó, a fölényes és kétkedő Ááá, a zavaromban nyögdécselt Ööööö, és persze a kis és a nagy Ő.
Aztán elsodort a szerbiai zsúfolt hét lendülete, az új költőismerősök, a kilenc felolvasás, az utazás Losnicára, a gimnáziumok, a múzeumok és könyvtárak. Majd otthon, gondoltam egyre lemondóbban, majd otthon megírom.
 


Sokkal fontosabb volt a beszélgetés a kedves Klety Sotiriadou-val, aki Athénban tanít műfordítást az egyetemen, Sylvia Plath görög fordítója, és gyönyörű verseket ír, no és barátjával, a szelídtekintetű görög gyerekorvossal és meseíróval. Vagy a feketehajú, feketeszemű bolgár Roman Kissiov-val, aki nem csupán költő, hanem finomrajzú grafikáival illusztrálja könyveit. Vagy a magát szűkszavú morcnak álcázó aranyszívű Janko Vujinoviccsal. És sorolhatnám Zorica Rajkovát, az ikonok költőjét, és Alicia Aza Campos-t, aki Madridból érkezett, és hozzám hasonlóan három gyereket hagyott otthon, hogy aztán kicsit dideregve együtt olvassunk fel a tévékameráknak Karadzsics, a szerb nyelvújító megdöbbentően szegényes szülőhelyén, később pedig az apró, ötszáz éves Tronosa Monostorban az apácáknak, akik mézzel és tiszta örömmel vendégeltek meg bennünket.
 

És írhatnék a vidám Hava Pinhas-Cohenről, vagy Wang Lichunról, akivel a Kusturicát idéző csevapvacsora után, amin Goran Bregovic zenekara játszott nekünk, hajnaltájban egymás mellett szorongtunk a zsúfolt buszon, és aki a világtörténelemnek ebben a kitüntetett pillanatában piros fonott selyemdíszt ajándékozott nekem.

 
És jártunk Banja Koviljicán, ahol, miután felléptünk a szabadtéri zenei és költészeti fesztiválon, a békeidőket idéző gyógyszálló főorvosának vendégei voltunk. A vacsora ezúttal kifinomult és halk volt, a beszélgetés olyan kort idézett, amelyikben értelmiséginek lenni felelősséget jelentett nem csupán a saját hivatás, hanem mindennemű szellemi érték iránt.
És el kell még mesélnem a látogatást a Drinához. 
A folyóhoz érve ugyanis nemzetiségre, korra, nemre, magassarkú cipőre való tekintet nélkül mindannyian azonnal lekuporodtunk, és belemerültünk a koncentrált és elmélyült szedegetésbe. És ekkor kiderült, hogy legyünk bár az élettel, a költészettel, az ékezetekkel vagy bármi mással nagyon is különböző viszonyban, de egytől egyig a Kavicsgyűjtők Titkos Társaságának határokat nem ismerő tagjai vagyunk.
 
 

2013. szeptember 15., vasárnap

FEKETE KENYÉR, FEHÉR CSIPKE


Gyönyörű zöld köves gyűrű. A kőnek két apró, ezüst, kacskaringózó szív a foglalata.
A gyűrűt viselő kéz is gyönyörű, hosszú, vékony ujjak, törékenység, erő, szárnyak. Törtfehér vászonszütyő fából faragott fülébe kapaszkodnak a kezek, a szütyőn horgolt cérnacsipke-terítő a rávarrott dísz.
A kezek Ludmillában végződnek. Ludmilla nyolcvankét éves, magas, törékeny, erő, szárnyak. Fekete szemek, fehér konty. Fehér szandál, fekete nadrág, fehér pulóver. Ludmilla igen, nem, tiszta sor, ül mellettem a kórházi padon, sorban ülünk, várunk a laboreredményre.
Megfogja a kezem, a tenyerembe néz. Hosszú élet, nagyon hosszú élet. Meddig kell várni? Mind a két tenyerében zs betű. Zsizny. Azt jelenti, élet. És látja itt, ez egy harang. Az életre csengettyűz.
Testnevelő volt, özvegy öt éve. Madarakkal társalog, kilószám szórja az erkélyre a napraforgót, a cinkék berepülnek a szobájába, a szekrény peremére, a fejére ülnek.
Ablakával szemben három fa bókol, reggelente visszaint nekik.
Nem sokat eszik, egy héten három krumplit vesz, megfőzi, aztán kidobja a maradékot.
Napkeltekor ébred, kiáll az erkélyre, feltöltődik napsugarakkal. Látszik a szemén is, mosolyog, fény szóródik a váróba, megcsillan a még reggel bemocskolt, végre felmosott kövön.
Azért van nála egy fahasáb alakú fekete kenyér, most vette az orosz boltban, ott lett rosszul, onnan hívták a mentőt érte. Kiveszi a szütyőből, fehér, fekete, nekem adja a felét, szeretne adni valamit.
Elnézést uram, van önnél bicska? Természetesen, csodálkozik a köpcös úr, váratlan helyzet, nem számíthatott rá, hogy itt a kórházban bizonyíthatja, férfi.
Elnyiszáljuk a kenyeret. Friss, fanyar illat írja át a fertőtlenítő szagát.

 

2013. szeptember 3., kedd

ISKOLABUSZ

Az idei iskolakezdés kalandjai (megszépítő körülírás) között az egyik legszomorúbb Tündi és Imi eltűnése. És Gyuszikáé, de az egy másik történet.
A két gyerek úgy tűnt el az életemből, mint két szappanbuborék.
Vagy Bab Berci Tünkánya. Voltak, nincsenek.
Az egyik Pest megyében található majorból jártak be az iskolába - hol iskolabusszal, hol gyalog, vagy éppen sehogyan, ha az időjárás lehetetlenné tette a közlekedést. Különös gyerekek voltak az ikrek, egyfelől nagyon is maiak, másfelől időutazás volt velük találkozni, hiszen életformájuk Gárdonyi vagy Móra tanítványainak rokonaivá tette őket.Volt mobiljuk, de éjjel a végtelen szelet hallgatták. Tünde értette legjobban, hogy János vitéz miért nem találkozik többé Iluskával az életben.
Imi negligálta az írást és olvasást, de matekból vágott az esze, mint a borotva.
Óvodás koruk óta ismerte őket a közösség, ahova jártak. Elfogadta, szerette mindkettőt.
Most, hogy a majorból csak pénzért hoz gyereket az iskolabusz, eltűntek.
Abba a faluba járnak iskolába, ahová ingyen visz a busz. Belátható szempont. Bár ott nem ismeri őket senki.

2013. augusztus 20., kedd

Költőtábor, Kozármisleny, Csönge

 
Kozármislenybe menni jó. Ez a primér, mondhatni egyszerű öröm, ami már készülődés közben eltölt. Rakosgatom a bőröndbe a ruhákat, válltáskába a jegyzeteimet, Weöres Egysoros verseit, a Holdbeli csónakos cd-t, és örvendezem. De jó, hogy van Szófaragó tábor, de jó, hogy nyaranta tíz-húsz gyerek közelebb kerül a versekhez, méghozzá közvetlen testközelbe. Megérzi, megtapasztalja, hogy a versírás nem csak lila köd, múzsacsók, és trallalallala. Hogy a vers nem csupa magaszt és pátosz, hogy verset olvasni és írni bíbelődve (is) jó. Hogy hajlandó leszállni a mélybe, megérteni, hogy mi van a szó alatt, mögött és felett, megtanulni, hogy vannak jambusok, felező nyolcas és ölelkező rímek. Hogy a forma lehet társ, és nem ellenség, hogy két szó gyakran több ötnél.
Ebben az évben az objektív líra állt középpontban, a táborba Tárgyak közt bolyongva címmel hívogatta a gyerekeket a Kozármislenyi Művelődési Ház. Első héten velem, most pedig éppen Lackfi Jánossal bolyonganak a gyerekek a líra zegzugos tájain, közben megalkotva napról napra mélyebb vagy oldottabb, és egyre igényesebb, hitelesebb saját verseiket. Istenem, annyira jó így átadni, és annyival könnyebb befogadni, hogy nincs köztünk iskola, kötelezés és osztályzatok. Annyival több az öröm, a vidámság, annyival mélyebbre jut minden. Ami hétfőn még kézzelfogható tárgy, kulcstartó, karkötő, szájharmonika, esernyő, péntekre átlényegül, és énmetaforává lesz az Üres virágcserép. Muszáj írnom Katáról is. Walter Kata - akivel együtt dolgozni ritka élmény, bár ilyen harmonikus lenne minden közös munka -, az egyáltalán nem láthatatlan, de annál segítőbb szellem, mindenben lehet rá számítani. Legyen szó uzsannakészítésről, merített papír beszerzéséről, szövegek kinyomtatásáról, fotózásról, kávészünetről, magában kételkedő gyerekbe lelket öntésről. Persze, hiszen, Kata drámapedagógus és mindjárt táncterepauta is lesz, és mosolyog, és kedves, és olyan, mint egy korty víz. És köszönet Szabolcsi Marcinak, aki minden napot velünk töltött, és elhozta a dobjait is, mert nem csupán irodalmat tanít, hanem dobol is. És Bálintnak és Zsófinak a gitárokért - a rövid dalért, amit nem terveztünk, de mégis megírtunk.
 
 
Mi a csuda az az objektív líra...?
 
 
A vers nem csak szó, hanem zene is...
 
 
A ritmus szívdobogás vagy ringatás vagy vágta vagy ionicus a minore...
 
 
 
 
És ha már idén van a Weöres-centenárium, elmentünk Csöngére is, hogy megtapasztaljuk, az út sokszor sokkal hosszabb, mint amennyi időt a célban töltünk.
(Utazás közben Weöres egysorosait olvasgatjuk, szabadon asszociálunk, és mindenki rettentő filozofikus állapotba kerül. Aztán éhesek leszünk, és májkrémes kenyeret eszünk paradicsommal.)
 
 
Weöres Sándor szülőházában, avagy megcsap minket a költészet lehe...
 
 
Fűzfa Balázs nyomában felolvassuk mi is a Valse Triste-t
 
 
Csönge határában, a Királydombon, a hatalmas tölgyfa alatt. Állítólag Weöres Sándor szeretett idejárni, és vannak, akik úgy gondolják, gyógyító ez a hely. Mi is kicsit elálmosodtunk, és kétségkívül jólesett itt elüldögélni.
 
 
Az utolsó nap: megtanulunk mártogatós tintával írni, nem kímélve orrunkat, nadrágunkat sem, és végül mindenki megtapasztalja, hogy az írás már csak gyakorlati szempontból sem volt mindig olyan egyszerű.
 
És volt, aki akvarellel is dolgozott, az összművészet nevében.
 
 
Sőt, még sajtónk is volt:
 
Tábor-hegyi érzés elköszönni, de velejárója. El kell köszönni. És miután teljes átéléssel elénekeltük, hogy Holdbeli csónakos, örök szerelmem, meg hogy legszebb csillagom, szeretlek téged, remélni, hogy jövőre is lesz költőtábor Kozármislenyben.
 

2013. augusztus 5., hétfő

KAPOLCS 2013 Asztapaszta, valamint endoplazmatikus retikulum

 
Hű, ez olyan, de olyan vidám este volt!
Idén elmaradt a narancsriasztás, és telis tele volt a Kaláka Versudvar kicsikkel és nagyokkal, a színpad meg Lackfi Jánossal, Ferenczi Györggyel és a Rackajam tagjaival, akik - megint csoda volt! - úgy improvizálnak, hogy az ember csak ül és hüledezik, és örvendezik.

Aztán a felolvasás és beszélgetés után dolgoztunk mi is Jánossal, a közönség odagurította a szavakat,  - Nosza, költő, írj belőle verset, de uccu, néhány perc alatt! - a kicsit szögletes üveggolyókat, de becsülettel megvédtük a mundért, az értelem nem minden, félni a játszani nem tudóktól kell csak, hát játszani is engedd szép, komoly fiadat, ugye.

Az öt improvizálásra felkínált szó (ami hat lett végül):

asztapaszta
endoplazmatikus retikulum
villanyírógép
pillepalack
kecske

Íme a tanulságos költemény:

ASZTAPASZTA

A retikulum, az endoplazmatikus,
a kecskének nem volt nagyon szimpatikus.
Szemében nem volt több, mint pillepalack,
villanyírógép vagy parkettalakk,
így aztán a kecske füle mögé rakta,
s fütyült rá, ki szól rá: Te kecske, asztapaszta!