Emlékszem, ahogy Nagyi a Nagymező utcában - aranykor, természetesen - guggol a nyitott sütőajtó előtt, és a tepsibe rakosgatott habhalmokba szúrkodja a tisztított mandulát. A sütemények tojássárgával való megkenése után maradó fehérje vagy ezüstkenyérré, vagy habcsókká lényegült. Az angyal diákkora őrzött vívótőrére kötött fidibusszal meggyújtotta a karácsonyfa legmagasabb ágára csíptetett gyertyákat is, és csöngetett. A harmadik csöngetés után besereglettünk. A fát megszámlálhatatlan családtag állta körül, és csodálatosképp mind elfértünk a hallban álló hatalmas ovális asztalnál.
December 23-án, miközben a mákot reszelt citromhéjjal kevertem össze, a "Mama baiglija" (sic) című rekvizítum láttán egyik fiam - pontosság erényére törekvő - tisztázni kívánta: Most akkor ez melyik mama? Bözsi - feleltem. Vagyis nem Emi. Nem. Vagyis nem Nagymező utca, hanem Zugló. Ő nem él már, igaz? Talál-e más magyarázatot arra, hogy az elmúlt tizenöt évben nem találkoztak? Talált. Karácsonykor kitárulnak a lehetőségek, az idő kapuja.
Esetleg élhet még száműzetésben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése