Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy igazán vacak januári csütörtök délután. Nyirkos köd feküdt a sáros utakra, bekúszott a kabátok alá, a csontok közé. Nem volt kedvem ehhez a hidegrázós délutánhoz. Aztán egyszer csak holdfényes, tiszta tájra értem, szétfoszlott a köd, vele a bizonytalan borzongás is.
A holdfényben furulyaszót hallottam, nagy lapos kövek hevertek az úton, az út mellett egyszerű szekér, kunyhó. A kunyhóban apró, szelíd emberek éltek békében, bánatban, mert nem volt fiuk.
A rizspapírra festett táj mögött fehér anyák mozgatták a történetet a teljességig. Békében, szelíden, vékony bambuszrudakkal.
Olyan egyszerű volt.
Olyan egyszerű volt leülni, hallgatni, figyelni.
Csak egyszerűen jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése