Van a következetességnek ez a foka. Ez a Jézushoz fogható. Milyen nehéz ez. Milyen nehéz ezt összeegyeztetni a hetvenhétszeres - vagyis végtelen - megbocsátással.
Az egyeztetés egyre nehezebb, legalábbis számomra. Mintha kidőlt volna sarkából a világ, és csak folyna, áradna belőle szanaszét minden. A rendteremtő igyekezet akár kifelé, akár befelé irányul, tökéletesen reménytelennek tűnik. A nagy és a szűk világ folyamatosan és befogadhatatlanul ömlik katasztrófáival, menekültjeivel, visszaéléseivel, hazugságaival. De mit is lehetne otthagyni? Hazát, házat, az egész világot? Aki nem e világból való, hova léphet ki?
Olcsó poén, hogy az ablakon - de ezen kívül?
A zárt közösségek, melyek lezárnak, kizárnak, bezárnak - vagyis nem fluktuálnak, nincsen a világgal közös keringésük - lakatlan szigetek. Az érzés, hogy "mi vagyunk a jó emberek a szigeten" sokféle közösséget elérhet (felekezettől függetlenül) a vallási gyülekezetektől a valamilyen sajátos szabadidős tevékenységet folytató (sport, diéta, tánc, sakk, matyóhímzés) csoportokon át az egyszemélyes szigetekig.
A szakmai közösség egy író számára szintén valamiféle békés színtér. A tér, ahol értik, amit beszélek. Amit írok. Az, hogy együtt hisszük, "jó, hogy vannak jambusok". Akkor is, amikor elárasztják a rémhírek a facebook-ot, a világot, amikor egyre diktatórikusabb eszközökkel zajlanak a döntések, amikor betrappolnak az események a bekezdésbe, és nem lehet folytatni, mert fákat vágnak, intézményeket szüntetnek meg, és az írók nem az írásaikat írják, hanem egymással leveleznek, vitatkoznak, érvelnek. Egymás miatt szomorkodnak, és hiába húzzák meg nap mint nap az énvédő vonalat, nem azért lettek írók, mert képesek kizárni a kizárhatatlant.
Virág, rázd le a port a levelekről, és maradj. Szükség van ezekre a hol fehéren, hol vörösen szikrázó szirmokra.
Néhány napja Európa-szerte élő volt tanítványaimnak írtam - remélem, visszajönnek még.
Nincs hova menni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése