ÓZ

   Nagyon sokáig hittem azt - feltűnően, már-már kínosan sokáig -, hogy ha valaki valamit elolvas, meghallgat, megnéz, egy történetet, igen, akkor felismeri, hogy mit igen és mit nem, és akkor egyszer csak nem lesznek már hétfejű sárkányok, gonosz mostohák, irigy testvérek meg korrupció meg ilyenek.

   Mondjuk a rendszerváltáskor, amikor az első szabadon választott magyar parlament megkezdte működését, azt hittem, hogy az, hogy Mikszáth már a századvégen megírta az Országgyűlési karcolatokat, és bennük mindazt a csalfa, önérdekeket pellengére állító képviselői viselkedésmintát, amit igazán nem követhet az, aki a pokolban is úr, főleg akkor, amikor végre itt a szép, új világ, nos, szóval azt hittem, hogy mindez épp elég ahhoz, hogy ezek a dolgok ne ismétlődjenek meg. És őszintén megdöbbentem, amikor szép lassan, vagy nem is olyan lassan, egy-két év alatt kiderült, hogy a képviselők valószínűleg nem olvasták Mikszáth írásait.

Vagy például, azt hittem, hogy ha valaki gyerekként vagy felnőttként olvasta az Óz, a nagy varázsló című alapvetést, akkor ő már nem lesz Óz. 

   Mert hogy is akarhatná, hogy szerencsétlenek - kislányok, bádogemberek, madárijesztők, gyáva oroszlánok, és más hasonszőrű lúzerek - rettegjenek tőle. Amikor amúgy is annyi félnivalójuk van. 

Persze a félelem nem jó tanácsadó, és Dorothy is rájön erre, ahogy arra is, hogy Óz legalább annyira szorong mindentől, mint ő és barátai. Vagy még jobban.

Szóval az 1900-ban megjelent példázatszerű mese olvastán - a XX. század történelmét pedig még nem ismerve - meg voltam győződve róla, hogy a következő irinyó-pirinyó, félős Óz már nem ölti magára a rettenthetetlen hatalom páncélját, hanem békében éldegél Smaragdvárosban a többiekkel.

Vagyis hogy aki megért valamit egy történetből, az már nem eshet bele egy hasonló történet csapdájába.

De ez csak azért lehetett, mert feltűnően sokáig nagyon rosszul gondoltam. Egész a XXI. század elejéig. Rosszul. És ezen nincs mit szépíteni.