KECSKEBOGYÓ ÉS DRAZSÉ

Aki tanult nyelvtörténetet, vagy akinek hozzám hasonlóan egyik kedvenc időtöltése az etimológiai szótár bogarászása, az már valószínűleg rácsodálkozott arra, hogy a drazsé és a trágya szavunk egy tőből ered. A szó kétszer is bekerült nyelvünkbe, más úton más jelentésárnyalatokkal bővülve, végül egymáshoz képest meglehetősen távoli regiszterben. A trágya latin, a drazsé német közvetítéssel érkezett, az egyik a földnek szánt fűszer, a másik a bogyó formájú csokoládécsemege, és ha megnézzük az alábbi két képet, rácsodálkozhatunk a kecskebogyó (kecsketrágya) és a csokidrazsé feltűnő hasonlatosságára.

 Kecskebogyó

 Csokidrazsé

Mindez nem a nyelvtörténeti csemege újra átélt öröme miatt jutott eszembe. Hanem a túltermelésről. És annak következményeiről. A túltermelés a világ gazdagabbik felén a piac minden területét érinti, a lejáró élelmiszerek, a két hónap alatt divatjamúlttá váló ruházat, a pillanatok alatt korszerűtlenné váló iparcikkek, a fölöslegesen gyártott kulcstartók és plüssállatok elárasztják a bolygót. De ez nem egy környezetvédelmi bejegyzés, arról nálam hivatottabbak és szakértőbbek írnak.
A könyvkiadás állapota keserített el, a követhetetlen könyvipar, az évente megjelenő többszázezer (!) új könyv, melyek nagy részének sorsa, hogy megjelenésük után néhány hónappal, egy évvel a kiadók raktáráruházaiból fillérekért kiárusítják, végül megsemmisítik. Egy negyedéves könyv manapság már régi könyvnek számít, az újabb és újabb kiadványoknak kell a hely a könyvesboltok polcain. Csak néhány, tulajdonképpen missziós tevékenységet végző kiskönyvesbolt - amilyen például az Írók Boltja, a Kisgombos Könyvesbolt, a Betűtészta, az Ég-Ígérő - törekszik kínálatában nem csupán a legfrissebb kínálatot tartani.
Egy könyv megírása - ha nem fastfood-könyvről, hanem szépirodalomról beszélünk -, csöndet, elmélyülést, időt, gyakran éveket kíván. Ennél természetesen gyorsabban is lehet írni, de a gyors szövegírás az elmúlt évtizedig elsősorban a sajtóműfajok sajátja és szükséglete volt. A gyors szövegírásnál - és most nem tekintem annak a játékos költői improvizációt, hiszen az is másik műfaj - nincs érési idő, nincs mód a csiszolásra, a szövegen belüli árnyalatok és árnyékok satírozására.
A többszázéves tudás azonban az írott szó szentségéről még mindig úgy él bennünk, mintha nem fél év alatt szemétté váló tárgyakat, hanem szellemi értéket tartanánk a kezünkben, ha leveszünk egy könyvet a könyvesboltban a polcról.
És meggyőződésem, hogy a fastfood nem csupán a test számára nem szolgál elegendő tápanyaggal. A szellemi táplálékok esetében hasonló különbségeket találhatunk, mint ha összehasonlítunk egy hamburgert és egy gonddal elkészített vasárnapi - vagy hétköznapi - ebédet.

De ki állapítja meg, hogy drazsé vagy kecskebogyó a kezünkben tartott tárgy? A mennyiség miatt nem csupán a laikus olvasók, a tanárok, a könyvtárosok, a szakemberek sincsenek könnyű helyzetben, ha meg szeretnék ítélni, melyik könyvet olvassák, a dömpingben nyilván elsikkadnak értékek, gyakran kiemelkednek kevésbé erős szövegek, ha a marketingstratégia jól működik. A borító - színe, gyakran az illata (!), a könyvesboltban kiemelt helyek, a reklámok nagyon sokat segíthetnek egy könyv eladhatóságán. Ma már nem csupán az egyes kiadók üzletpolitikáján múlik - hiszen a piacról élve ki vannak szolgáltatva a túltermelő piac törvényeinek, tehát minél nagyobb példányszámban eladható könyvtárgyakat kell létrehozniuk -, hogy képesek-e, megengedhetik-e maguknak, hogy szellemi műhelyként működjenek, hogy ne - gyakorlatilag - sajtótermékeket gyártsanak, hogy valóban izgalmas, az írói mesterség alapvetéseivel tisztában lévő szerzők szövegeit adják ki.

A kecskebogyót egyébként a középkorban gyógyításra is használták, hamuját olívaolajjal, disznózsírral keverve égési sebeket kentek be vele, ma már az orvosok nem javasolják a használatát. Komposztnak - a nyúlbogyóhoz hasonlóan - azonban kiváló. 

A baj csak az, hogy nincs az a kristályelméjű Hamupipőke, aki ezt a mennyiségű kecskebogyóval kevert drazsét szétválogassa, hiszen a könyvgyártás tempója őrült spirálban kergeti előre a könyvkiadás minden szereplőjét - a szerzőket, a műfordítókat, a kiadókat, a szerkesztőket, a könyvesboltokat egyaránt.

Hogy várok-e bármit ettől a bejegyzéstől? Természetesen nem. Csak megírtam bánatomban. És persze továbbra is remélem, ha ez irracionálisnak tűnik is, hogy végül minden szöveg eljut az olvasójához.

Aranyozott drazsé vagy kecskebogyó

Képek:
http://erdoszeli.weebly.com/cikkek/a-nyulbogyo-komposztalhato-nana
https://www.indiamart.com/proddetail/goat-manure-lendi-khat-11292487012.html
https://csokikorzo.hu/id/09376-Egesz-kakaobab-szemek-etcsokoladeban---kimert-termek
http://www.gustiditalia.com/3028/i-prodotti-del-mese/chocolate-dragees/
https://mult-kor.blogstar.hu/2019/12/13/valoban-tudtak-allati-urulekkel-gyogyitani-a-kozepkorban-/87418/
https://www.pinterest.fr/pin/260505159683201736/

KÖSZÖNÖM

Nem tudom, miért épp ma jutott eszembe, pontosabban minden nap eszembe jut. Hiszen nem egyszer nézek tükörbe, fogat mosok, fésülködöm, és minden áldott nap többször is látom az arcomon a vágást, amit négy év alatt nem csupán elfogadtam és megszoktam, de valamennyire meg is szerettem. Ma késő este viszont váratlanul rácsodálkoztam, hogy ennek épp a napokban lesz négy éve, és egész komoly méretű hála töltött el, amiért ezt is túléltem, hiszen már négy éve semmi bajom, a kontroll minden alkalommal negatív. 

A hálát nem csak a testem túlélési képessége miatt éreztem, és nem csak a Gondviselés kedvességének szólt, hanem annak az orvosnak is újra és újra köszönetet mondok magamban, akinek személyesen nem nagyon lehet semmit mondani, mert nem ér rá ilyesmikkel foglalkozni. Naponta nem tudom, hogy hány ember életét menti meg, emiatt tényleg nincs ideje egyetlen fölösleges szóra sem. Olyan, mint egy kapitány, ellentmondást nem tűrő, már-már mogorva, az embernek nem jut eszébe, hogy fölöslegesen kérdezősködjön (mert azonnal azt érzi, hogy valóban akadályozó akadékoskodás minden kérdés), de könnyen lehet átállni erre az üzemmódra, mert érezni, hogy annyira érti a dolgát, és hogy holtbiztos a tudása és a keze, amivel a szikét tartja. Annyira biztos, hogy az ember engedelmesen odatartja az arcát, és hagyja, hogy belevágjon.

Más választás ugyanis nincs, ha az embernek azt mondják, hogy az arcán újra és újra megjelenő sebet rák okozza. Ha baj van, én általában hajlamos vagyok úgy viselkedni, mint egy viktoriánus ápolónő, fegyelmezetten teszem, amit épp tenni kell, ami persze nem jelenti azt, hogy nem voltam igenis nagyon megijedve. A spinalioma ugyanis ritkán képez áttétet, de ha arcon jelenik meg, könnyen átterjed a nyirokerekbe - amikkel az arc át- meg át van hálózva. Féltem és bizakodtam.

Hogy még hány embernek vagyok hálás, hogy ez a történet, csupán egy hősiesnek tűnő sebhellyel végződött? Először is a kozmetikus-barátnőmnek, aki - szintén ellenmondást nem tűrő hangon - közölte velem, hogy most aztán nincs tovább, újra menjek el egy bőrgyógyászhoz (Ugyanis a seb már legalább egy éve nem múlt el az arcomról. Több bőrgyógyásznál is jártam, de mindenki csak legyintett, hogy ez nem komoly.), és addig ne jöjjek ki a rendelőből, míg nem kapok egy beutalót az onkológiára. Így is történt, Németh Krisztina, aki azok közé a kozmetikusok közé tartozik, akik megtanulták a bőrgyógyászatot, nem ismer tréfát, komolyan vettem, amit kért. Az onkológiáról nem egyenes út vezetett a sebészetre. Az idő ugyanis csak telt, és ezeknél a betegségeknél minden hét számít. Egy másik barátnőm segítségével jutottam el ahhoz a bőrgyógyászhoz, aki végül a klinikára, dr. Bottlik Gyula főorvoshoz irányított az onkológiai beutalómmal.

Nem részletezem tovább. A sebhely ilyen, a kedvéért készítettem egy meglehetősen natúr szelfit. Nem tudom, hogy lehet ilyen szép alakú sebet vágni, ma már csak nyomnak tekintem, nincs sebhely nélküli élet, satöbbi. 

Azt azért még elmondom, hogy amikor az akkor tizenöt éves legkisebb fiam meglátta, azt mondta, hogy nem baj, anya, most olyan lettél, mint Ciri, a szörnyvadász, és azt hiszem, ennél vigasztalóbbat nehezen mondhatott volna.

De a szörnyvadász nem én vagyok, hanem a fentebb említett szereplők - akiknek köszönöm és köszönöm és köszönöm.

FEHÉR GOMB

Április negyedike olyan dátum, amit azoknak, akik akkor voltak gyerekek, amikor én, a fejébe vertek. Már óvodás korunkban. Történelmi jelentőségét egész gyerekkoromban nyilván nem láttam át, de azt igen, hogy ez egy olyan nap, amikor véget ért a háború. Ami borzalmas.

Hogy borzalmas, azt nem az iskolában tanultam, azt a nagyszüleim mesélték újra és újra, egyre újabb részletekkel bővítve az évek alatt a fővárosban átélt ostrom, a bombázás, az éhezés, az óvóhelyen átélt hónapok történetét.

Ősszel, amikor majd Krakkóban leszek, többek közt erről fogok írni. A Gombosdoboz című regényt lassan három éve tervezgetem, egy-egy részletét már megírtam. De a Nagyapámról, az egyik legfontosabb gombról szólót még nem. Persze nem egy történet szól majd róla, az orvosról, aki gyerekkora óta gyógyítani készült, és akit orvostanhallgatóként ért a háború. Binzberger Györgynek hívták még akkor, és ahhoz, hogy folytathassa a tanulmányait ezzel a gyanús - egyébként elzász-lotaringiai - névvel, először azt kellett bebizonyítania, hogy nem zsidó. A háború után pedig azt, hogy nem német. 

Pedig amikor a németek különvonatokkal akarták Németországba szállítani az orvostanhallgatókat az ostrom előtt, hogy az intelligenciát kimenekítsék az országból, huszonkétéves nagyapám úgy döntött, beoltja magát, hogy ne tudják magukkal vinni. Nem akarta a náci Németországot szolgálni. Előtte azonban elvette a nagymamát feleségül. Ha mégis, ha valamiképp mégis viszik, együtt legyenek, ne szakítsa el őket egymástól a beláthatatlan káosz, a háború. A baktériumfehérjéből készült Pyrago-vakcinától napokig magas lázzal, életveszélyes állapotban feküdt, de túlélte. És Budapesten maradt, hogy aztán a Horváth Mihály tér - akkor még Mária Terézia tér - egyik sarkán lévő Vöröskeresztes állomáson kötözze a sebesülteket. A nagyival együtt, persze.
A gombosdobozban elég sok a fehér gomb, orvosi köpenygombok, fehér inggombok elképesztő mennyiségben és persze néhány komoly, fekete férfikabátra való.

SZOBOR ÉS SZÖKŐKÚT

                                                                                                             Egy Lyukasóra után

Hét végén Debrecenben jártam, az Antal-Lusztig gyűjtemény - fennállásának 50. évfordulója alkalmából rendezett - kiállításán. 

(A kiállítás február 17-ig látogatható, és minden Debrecenben, közelben és távolban élőt biztatok, hogy menjen, csodálja meg, ami látható - ráadásul a város támogatásával csupán 50 Ft-ért, ami elképzelhetetlen, mondhatni szimbolikus ár a belépőért.)

De nem a kiállítás, pontosabban nem ez a kiállítás az apropója ennek a blogbejegyzésnek.  Kiindulópontja viszont mindenképpen. Antal Péter, a szenvedélyes gyűjtő maga vezetett körbe bennünket, anekdotákkal fűszerezett, művészettörténeti alapozottságú tárlatnézésben lehetett részünk. Hogy a Gulácsyk, Csontváryk, Országh Lilik, Ámos Imrék és Anna Margitok között ezen a múlt szombaton miért épp Schaár Erzsébet szobra nem hagyott nyugodni, nem tudom. Hazáig kísért, és napokig kísértett, újabb és újabb képeket mentettem a gépemre, olvastam a neten róla fellelhető írásokat. 

Nem ez volt az első találkozásom Schaár Erzsébet szobraival - de ki tudja megmondani, min múlik az igazi első találkozás? Mikor tölti be az embert az a bizonyos "aha!", a művel való azonosulás élménye?

Lány az ajtóban, 1969

Gondolom, egész mély azonosság-érzés, a belső érintkezés felismerése kapcsolta össze Pilinszkyt, a költőt és Schaár Erzsébetet, a szobrászt. Olyannyira, hogy azt a bizonyos Utca című székesfehérvári kiállítást, aminek látható és elhangzott anyagából könyv is készült, maga Pilinszky János nyitotta meg 1974-ben.  Annak ellenére, hogy egy évvel a kiállítás megnyitója előtt megfogadja: "Nem nyitok meg több kiállítást, mivel a művek vagy önmagukért beszélnek, vagy sehogy." És nem csupán megnyitja, hanem külön versciklust szentel a szobroknak, pontosabban a Schaár Erzsébet által felépített borzongató és tiszta tereknek. Hogy ezeket a verseket nem csupán az alkalomnak szánja, bizonyítja, hogy egytől egyig felveszi őket a Kráter (1974-1975) című kötetébe.

TÉR ÉS KAPCSOLAT, Magvető, 1975

Sokan elemezték már kettejük lehetséges találkozási pontjait, érdemes az erről szóló cikkeket elolvasni. Én most nem kezdek a XX. század borzalmas bugyrait megszenvedő két művész kettős analízisébe. Csak felmutatni szeretném a műveket, néhány szobrot, néhány szöveget. Egyetértve Pilinszkyvel: önmagukért beszélnek. Elég csak a szobrok és a Pilinszky-versek maguktól feltörő kulcsmotívumait kimondani - tiszta kontúrok, csönd, befelé figyelés, beszorítottság, időn túli létezés. És nem tudni, hogy a fájdalomtól vagy a kifejezés tökéletességétől akad el a lélegzet.

Kórkép és hattyúdal

Egy fehér kar a hófehér tükörről,

egy vézna kar kitartó erővel,

hideg spongyával a hideg üvegről

öröktől fogva próbál valakit,

valakit vagy valamit eltüntetni.

Belső tér 1969

Aztán eldöntöttem, hogy a következő Lyukasórára Pilinszky Schaár Erzsébet szobraihoz írt ciklusából viszem el a Terek címűt.

Így kezdődik: "A pokol térélmény. A mennyország is."

A szoros fegyelmű, már-már szarkofág-szerű szobrok és Pilinszky pedig eszembe juttatták Nemes Nagy Ágnes szobor-verseit - és tulajdonképpen őt magát. Ahogy nem engedett magának. Ahogy kiszedte az életművéből azokat a verseket, melyek nem csupán esztétikájának, de szemérmességének, rejtőzködésének sem feleltek meg. Például azt A szobor című 1941-ben írt versét, melynek semmi köze még a Szobrok-hoz, az Ekhnáton-ciklushoz, annál több az élethez és a fájdalomhoz. 

A szobor

A kertben párás, esti fény

és rőt levél a fán

a holt medence kőívén

vidáman áll a lány.

...

Bár nyílna óriásivá

a finom ívű száj:

sikolts, akár az újszülött,

sikoltsd, hogy élsz, ha fáj."

Hogy jó vers-e? Valószínűleg középszerűnek ítélné az irodalomértő. De a háború harmadik évében a tizenkilenc éves költő versének központi képe, a szökőkút szoboralakja, a sor: "sikoltsd, hogy élsz, ha fáj.", azt hiszem, mindenképp előzménye Nemes Nagy Ágnes hosszú évekkel később megfogalmazott, híres, vers-definíciójának.

"A vers folyékony szobor vagy szilárd szökőkút."

Utca 1974

CSILLAGOK A GÖRBÜLT TÉRBEN

   A Budajenő és Telki határában álló aprócska kápolnáról szeretnék mesélni. Nem csupán a pusztulástól való megmeneküléséről, hanem arról is, hogy a felújítás végére váratlanul mit kaptam ettől a majdnem eltűnő, XIX. század elején, a betelepített sváb családok által emelt épülettől. Pontosabban attól a váratlan fordulattól, hogy szeptemberben, az utolsó nagy megbeszélésen kiderült, hogy a kápolna avatása október 20-án lesz, az októberi Mária-zarándoklat keretében, és hogy az apszis díszítését addig meg kellene oldani. Ma elkészültünk a festéssel, és vállalva az alanyi költészet nehézségeit, megpróbálok tényszerűen, de óhatatlanul személyesen érintve beszámolni a Mária Királynő Kápolnáról.

Ma este készült el az apszis festése

A kápolna a szocializmus évtizedei alatt elképesztő állapotba került. Tulajdonképpen csoda, hogy nem tűnt el egészen a föld színéről. Az, hogy romhalmazzá vált, jelentős részben annak köszönhető, hogy a mögötte elterülő völgyet szemétdombnak használta a falu - a Mária-kápolna kegyhelyből értéktelen és fölösleges melléképületté vált. Annak ellenére, hogy a hívek előtte másfél évszázadon át tartották tiszteletben és hogy a kápolna körül zajlottak az aratás utáni ünnepségek.

                                           A kápolna állapota a 2010-es évek elején

A Telkihez tartozó kápolna felújítását a Kokukk Egyesület kezdeményezte 2014-ben. A két falu, Telki és Budajenő polgárai és keresztény hívei, civilek, cserkészek és más önkéntesek összefogásával az egyesület szervezőmunkája mellett azóta dolgoznak az egykori kápolna újjászületésén. Több mint ötven pénzadomány, természetbeni adomány és rengeteg önkéntes munka járult hozzá, hogy a Mária Királynő Kápolna megmeneküljön. 

Harkai Gábor atya, a két falu plébánosa avatja majd szombat délelőtt 10 órakor 

a Zsámbéki-medence több települését érintő októberi Mária-zarándoklaton. 

A kápolna ügye azonban nem csupán a katolikus hívek ügyévé vált a felújítás ideje alatt. Vallási meggyőződésre való tekintet nélkül sokan tartották fontosnak, hogy az épület megmeneküljön, hogy a szakadozott múlt egy darabja összekapcsolódjon a jelennel.

Az elkészült kápolna ősz elején. A kép nem csupán azért készült hátsó perspektívából, mert szépek fölötte a felhők.

A felújítás idejére Telki elkészült az egykori - addigra már nagyon megemelkedett szintű - hulladéklerakó rekultivációjával. Ezzel, mivel a tervrajzon sehol nem szerepelt a kápolna épülete,  sajnálatos módon tovább emelkedett a talajszint. Így az egykor magaslaton álló kápolna mögül az esővíz - az elvezető drének beépítése és a vízelvezető árkok ellenére - titokzatos utakon befolyik az épület alá.
Vagyis, amikor azon a szeptember eleji megbeszélésen Takács Annamáriával, régi múzeumpedagógus társammal megálmodtuk és elvállaltuk a kápolna apszisának festését, már tudtuk, hogy a fal vizes, majd újra szigetelni kell, és hogy amit most festünk, hamarosan megsérül a kövekbe és vakolatba szivárgó nedvességtől. De úgy döntöttünk, így is belevágunk, és ha majd megoldódik a víz elvezetése, újra nekilátunk.

Amikor szeptemberben elkezdtük a festést, még olyan meleg volt, hogy elég volt egy ujjatlan póló

Az első dolgunk az volt, hogy konzultáltunk Purnhauser Rozinával és Kozma Péterrel, a fiatal restaurátor házaspárral, akik - hát nem különös? - épp mostanában költöztek Telkibe. A mésszel festett kőfalak festése ugyanis nem történhet akármilyen festékkel. A kék festék - pontosabban kékkel színezett mész - felvitele előtt újra kellett meszelni a frissen festett falakat, majd vas-oxiddal feketére festeni. A három réteg így, nem teljesen szárazon kerül kapcsolatba egymással. 

És sajnos, ahogy ez a képeken is látszik, a falban kifürkészhetetlen utakon bolyongó vízzel.

A lábazatot is újrameszeltük, bár ez nem segít a felszivárgó nedvességen

Az ív

Festés közben aztán különböző általunk ismeretlen feladatokkal találtuk magunkat szembe. Hogy rajzoljuk meg a sötétkék égboltot és a kápolna fehér előterét elválasztó ívet egy olyan felületen, amiben semmi nem egészen szimmetrikus és semmi nem teljesen sík?
Addig még könnyű volt, hogy ceruzával, hogy végül feltehessük a maszkolószalagot. De hogy lesz egyenes?
Aztán egyszer csak bevillant az egyetlen lehetőség: csukott szemmel!
Álltam a kőoltáron ceruzával a kezemben, még egyszer összenéztünk Annamarival, aztán becsuktam a szemem.
És tényleg.
Ha nem zavarja a mozdulatot a tekintet kontrollja, sikerül. Nagyon örültünk neki. Úgy tűnik, ebben a térben visszanyeri az ember az egyensúlyát.

Vas-oxid kevergetés

Hétről hétre hűlt a levegő, egy idő után már pulóverben festettünk, de se a hideg, se a vas-oxid feketéje nem komorított el minket. Pedig egyikünknek sem volt könnyű ez az időszak, sokszor fáradtan és bonyolult idősakkozással sikerült megteremteni a kápolna idejét - de a kápolna-festés kiragadja az embert mindenből, amit egyébként csinál vagy érez.
Végtelen idő és békesség - ez történt minden alkalommal.

                      Az első csillagok

A kék festék felvitele után még egy hetet kellett várnunk, hogy elkezdhessük festeni a csillagokat. Pedig már nagyon szerettük volna! Eszembe jutott a Mary Poppins is, az ikerlányok, Corry néni lányai, akik a gyömbéres sütemények ezüstcsillagait ragasztják az égre. De ezek arany csillagok, és Gábor atya arra is emlékeztetett, hogy az Európai Unió zászlójának csillagai - bár sokan hiszik tévesen, hogy a tagállamokat jelképezik - valójában a hagyományos Mária-ábrázolásokon szereplő csillagkoronáról kerültek a zászlóra.
De amikor az apszisban, ebben a szűk és óvón görbült térben guggoltunk (térdeltünk, hasaltunk nyújtózkodtunk a fejünk fölé) órákon át, már nem jutott eszembe semmi más, csak az, hogy ez jó. Hogy biztonságos és szép.
Máriáról is szerettem volna írni. Nem csak azt, hogy a héber eredetű név egyik jelentése: tenger. És hogy a kápolna belső fala éppolyan szeszélyesen hullámzó, mint a végtelen víz. Vagy egy kötény. Az égbolt. Azt is, hogy az édesanyám, aki sajnos annyira fiatalon halt meg, Mária volt. Ez persze igencsak profán szempont, de engem ez a magán-kötődés is közelebb vitt ehhez a kicsi térhez.
Amiben kuporogva és a csillagokat festve bőven volt idő, hogy mindenki eszembe jusson, akinek jó lenne egy kicsit megpihenni ebben a csillagos égbolt-kötényben.

Örültünk és örültünk

Nem tudom, mikor örültünk ennyire. És főleg így. Minden alkalommal alig vártuk.
Most, hogy már biztosan tudjuk, jövőre újra kell kezdenünk, nem bánjuk egyáltalán.
És nagyon várjuk a szombati ünnepet is. És szeretettel hívunk mindenkit, aki el tud jönni.
És köszönjük, hogy. Nos, a végére már csak elnyelt félmondatok maradnak.
Köszönjük az ajándékot.

A nyolclábú pók és a kilencágú csillag
egymás mellett töltik a mai éjszakát -
és bár kisöprögettünk, mielőtt hazaindultunk,
ezt az apró látogatót nem zavartuk el.

A TETOVÁLT BÁCSI, A GALAMB MEG A SZENTLÉLEK

Fogalmam sem volt még a madarak szimbolikájáról, a Szentlélekről meg végképp nem - de ha a hatodik kerületben gyerek az ember, hamar megtanulja, hogy a galamb az fúj, piszkos, betegséget terjeszt, ne nyúlj hozzá. 

Egy galamb a Vörösmarty tér díszkútján

Mindez nem zavarta a Bajza utcai ház harmadik emeletén élő szomszédbácsit, aki a törött szárnyú szürke madarat egy papírdobozban szállásolta el a padlásfeljáró alatti lépcsőfordulóban. Hét éves lehettem, a galambot én cipeltem haza, anyukám elszörnyedt, hosszú magyarázat következett tébécéről, egyéb rémisztő kórságokról, amiket jó, ha most nem kapok el. A bácsitól jobban féltem egyébként. Nem csak mert bácsi volt, én meg kislány, hanem mert a Szondi utca és a Bajza utca sarkán álló kocsmába járt, egyszer épp oda igyekezve kopogtatott be hozzánk kora délután, hogy kölcsönkérjen tőlem egy zöld színes ceruzát. Meg is mutatta, miért. A nadrágján - zöld nadrág - lévő kikopott foltra mutatott, azt szeretné beszínezni, így mégsem mehet. Tényleg, láttam a kopást, engedelmesen hoztam a tolltartómból a zöldet. De nem a kopásra gondoltam, miközben a torkomban dobogott a szívem. Mert féltem, még jó, egy bácsi, aki kocsmába jár, ijesztő. Ennél csak a tetoválás volt ijesztőbb az alsó karján. A tetoválásról is csak azt tudtam, hogy azok valaki mások, akiknek ilyesmi van a bőrén, általában bűnözők, láttam is a trolin kapaszkodók, a Ligetben vasárnapozók közt nem egy kék tintával pontozott nyíllal átlőtt szívet, Szeretlek halálig feliratot a férfiak vállán. 

A beteg galambot pártfogásába vevő bácsi karján számok voltak. Kattogott az agyam, vittem a zöldet, meg is kért, hogy segítsek beszínezni a kopást, de azt már nem akartam, leckét kell írnom, mondtam nagyokat nyelve a hazugságtól és a rettegéstől, és nagyon örültem, hogy nem erősködött tovább. Senki nem magyarázta el, hogy egyeztethető össze kocsma, zöld nadrág, galambápolás és az alkarra tetovált számok. Lehet, hogy nem is mertem megkérdezni. Azt hiszem, úgy éreztem, a bácsi a cinkosom lett a galamb meggyógyításában, én meg az övé a zöld cerkával, a lelkiismeretem mindenesetre az egésszel úgy, ahogy volt, nem tudott mit kezdeni. Hallgattam. A tetoválást évekkel később értettem meg, amikor a koncentrációs táborokról tanultunk az iskolában. 

Noé kiengedi a galambot a bárkából - San Marco bazilika, Velence

A galambhoz egyébként több köze lehetett a bácsinak, mint nekem, akkor is, ha én találtam meg. Túlélt egy kataklizmát, ami felért a vízözönnel, és a szivárvány színéből, amit megláthatott, amikor életben maradt, az a zöld, tényleg csak egy volt, igaz, az pont a reményé.

Keresztelő Szt. János megkereszteli Jézust a Jordán folyóban, akire galamb képében alászáll a Szentlélek. Mozaik az ariánus keresztelőkápolnából - Ravenna

Hogy ki volt Noé, és azt, hogy közel a szabadulás, onnan tudta meg, hogy a bárkából kiengedett galamb egy olajággal a csőrében repült vissza, nem is sejtettem, amikor az iskolában mindenféle úttörő-plakátokra békegalambot kellett festenünk - amiről csak annyit mondtak nekünk, hogy vége a háborúnak. Addigra már harminc éve vége volt, de annyit hallottam erről, hogy rendszeresen álmodtam azt, hogy egy pincében kuporogva katonáknak kötök sálat, vagy veszéllyel mit sem törődve szállítok nekik élelmet. 

A Szentlélekről nagyi mesélt, de a galamb nem került szóba, szerintem örült, hogy az esti imát és a Miatyánkot meg tudta nekem tanítani. De ahogy Dédi rózsafüzére és a földszinti Józsa néni Szűz Máriás szentképei, ahogy az éjféli mise és az Ilikéék nyakában lógó kereszt - mindez homályos sejtelem maradt egy fátyol mögötti világról, ami annyira távol volt mindattól, ami az iskolában történt, mintha nem is létezett volna. Keresztelő Jánosról is egy szentkép kapcsán mesélt valamelyikük - melyikük? -, épp mintha mesét mondott volna. Szokatlan mese volt, és azt hiszem el sem tudtam képzelni, hogy valakinek nem egy mesében levágják a fejét. És hogy Jézus Isten fia volna? Hát akkor miért nem mentette meg azt a Jánost? 

Galla Placídia síremlék - Ravenna

Volt még egy megrázó élményem. A Gutenberg téren laktunk akkoriban. Újév reggelén néztem a kis teret a franciaerkély korlátja mögül. És akkor megjelent egy néni. Nejlonzacskóval. Maradék töltött káposztát szórt a körésereglő szürke galamboknak, beszélt is hozzájuk. Viszolyogtam a látványtól. Darált sertéshúst a galamboknak? Hol van ez a tiszta búzától?

De hát hol is vagyunk. 

Mostanra valahogy összeállt. A bácsi is, aki megmentette a galambomat, nagyi és Ilike is, és a galambok is, persze. Ahogy visszatérnek a széllel a bárkába. Meg a lélek is belénk, ha el is hagy újra meg újra. 

KÁVÉ, VERS, BARACKFA

Ez most egy igazi naplopás lesz, vagy holdlopás inkább, jó késő lett, mire ma le tudtam ülni a géphez. Egész nap úton voltam, és mostanában nehezek a napok, annyira szűk lett az idő mindenre, hogy tényleg időtékozlásnak tűnik már egy rövid blogbejegyzés megírása is. Pihenésnek tekintem, így máris jobb.

De ezt a napot szeretném feljegyezni, nem csupán azért mert a Költészet napja - még öt percig ma van! -, hanem mert annyira méltó nap volt, meglepetésekkel, afféle tiszta örömökkel. Ritka.

Kezdem a verssel. A Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár zsűrizni kért a szentendrei iskolák Költészet napi szavalóversenyének döntőjében. Kortárs költőktől hozta közel hatvan gyerek a verseket, zömében igen derűs szövegekkel készültek. Derültünk is. Varró Dani, Lackfi János, de nem csak ők. Egy-egy komolyabb Kányádi. Aztán a verseny végén, végül és váratlanul elhangzott "a" vers. De nem csak az, hogy Pilinszky. Meg nem csak azért, mert az Örökkön-örökké. De ahogy. Nehéz a foszló mandala-pillanatokat elkapni. Elmondani, hogy van olyan tizenhárom éves gyerek, aki úgy mondja ezt a verset, hogy nála hitelesebben elképzelhetetlen. Hogy minden manír, póz és pátosz nélkül, de úgy, hogy a teremben megállt a lélegzet, az idő és általában mindaz, ami megállhat. Köszönöm - és ezzel be is fejezem, csak a verset másolom ide még.

Pilinszky János:

Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Most, hogy késő esti kávémat iszom a Mákszemes bögréből itt a konyhában, egész valószerűtlen, hogy ez a nap tényleg megtörtént. Hogy délben Tamarával találkoztam a Skanzenban, hogy igyunk egy jó kávét a napsütésben - ittunk! -, aztán megnézegessem a Szilágyi-kerámia Mákszem és Gubó mesealakjait ábrázoló bögréket. És egyáltalán nem gondoltam, hogy találni fogok egy Mákszem-babát, azt meg végképp, hogy nem tudok neki ellenállni. Kislány koromban soha nem babáztam. Most sem fogok, de ideültettem a konyhapultra. Mégsem mindennapos, hogy kézzelfoghatóvá válik egy képzeletben született lányka, akit Schall Eszter már megvalósított két dimenzióban. 

A bögrén is Mákszem, a könyvből az egyik számomra legkedvesebb kép - amikor Mákszem Gubót várja az esős estében, kibámul az ablakon, csak egy vörösbegy tartja benne a lelket.

   Ritkán öltözöm pirosba, de ma épp Mákszemhez öltöztem, pedig reggel 

még nem is tudtam, hogy találkozunk.

Aztán a versek, a kedves könyvtárosok, újabb kávék, és a szünetben megismerkedtem a könyvtár macskájával is. Hazafelé pedig beszaladtam Czapáry Veronikához, aki egy különleges üvegtárgyat készített nekem. Egyúttal találkoztam Reginával, az agárral is, a kutyavilágból ő az egyetlen barátom. Kölcsönös örvendezés. Az pedig ráadás, hogy Veronika kertjében virágzik a magnólia és a barack. 

A barackfa háttere az égbolt, a levágott ágaké a szőnyegem. Rózsaszín, kék-szürke. Micsoda Költészet napja. Ritka öröm.