ÉJJEL-NAPPAL NYÁJAK

Amikor advent harmadik vasárnapján reggel kiszaladtam a kertbe, és felnéztem az égre, azt hittem, elájulok a gyönyörűségtől. Tényleg, a váratlan szépség néha egészen elgyengít, magam is meglepődöm, hogy milyen erős fizikai hatást gyakorol rám. A decemberi égbolt derűje és bárányai nem egyszerűen megleptek, szóhoz sem jutottam a lenyűgöző nyáj láttán. 

Aztán azonnal eszembe jutott Kemény István verse, az Éjjel a nyájaknál. És olyan öröm fogott el, legszívesebben elújságoltam volna neki, nézd, nézd, ha így egyben a nyáj, akkor a pásztorok sem tűnhettek el egészen. Persze ez csak afféle kora reggeli (kora=kávézás előtti) naiv ujjongás lehetett, aztán jött a kávé, és különben is ebédet főztem. 

A vers azok közé a versek közé tartozik, amiket nagynak szoktak hívni a szakemberek. És tényleg nagy, ha nagy az, ami főbe kólintja az embert, összeszorítja a mellkast, nehezebben vesszük tőle a levegőt, aztán egyszer csak mélyebben és könnyebben, a még gyengébbeknek könnybe lábadhat a szeme is. Akárhányadik olvasásra is fizikai hatást vált ki, akár a reggeli bárányfelhők. Nem értem, miért nem kötelező olvasmány, miért nincs a szöveggyűjteményekben (ha már bennük van, akkor elnézést, most nem tudok utánanézni).

Az ég aznap később is váratlan maradt, kora délután, a tavaszi kékség közepén felkelt a dagadó hold, és benézett az ablakon.

Még ebédnél gyújtottuk meg a harmadik gyertyát, aztán a helyi sajtó újságírója, Szilágyi Balázs érkezett, hogy interjút készítsen velem, így került a koszorúk elé a két idén megjelent könyv, a Kréta-rajz és A víz ösvénye. Mindkét könyvet Cili illusztrálta, Simonyi Cecília, ő is itt él, így is ismerkedtünk meg, és remélem, végig tudjuk csinálni együtt a Térforgó mind a négy kötetét, nem sodor egyikünket sem sehova az a sok szövevény, ami talán az elbitangolt pásztoroknak is köszönhető.

Aztán nekiláttam a mézeskalácsnak, egy kiló lisztből szoktam sütni, semmi különös, egy ideje már nem ragaszkodom se mérleghez, sem állandó receptekhez, a fűszereket is kedv szerint, most épp kardamom, gyömbér, fahéj, díszítésnek tökmag, áfonya, mandulaforgács. A végén sütöttem meg a három bárányt, a nagyapámtól örökölt fekete korondi tálba tettem asztali dísznek az öt teli doboz mézes mellé. Eszembe jutott újra a reggel, a nyáj, de rég volt, már éjszaka van, fél kettő, ebben a korai sötétedésben nem tűnik fel, mikor lesz a délutánból hajnal. 

Na tessék, gondoltam, itt az éjjeli nyáj, még ha kicsi is, ha nyomába se jön a felhőknek. De ennyit a szépségről, másnap reggel az egyik fiam azon nyomban bekebelezte az asztaldíszt, nem mintha különben nem lenne érzékeny a szimbólumokra.   A szépség belőlem is gyakran váltja ki az atavisztikus vágyat, néha bekebelezésre késztet akár egy vonatablakból hívogató táj is.

Elalvás előtt pedig újraolvastam a verset, idemásolom, nem lehet elégszer ismételni.

KEMÉNY ISTVÁN: ÉJJEL A NYÁJAKNÁL

Elmentek a pásztorok, mert dolguk akadt,
mondták is talán, de úgysem érteném.
Ülök és hallgatom a távolodásuk,
szinte futnak ezek a sokezer éves
bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk,
és a nyájakkal holnap estig csak én.

Utolsó bojtár lehetek valami ősi
rendben, amit már megtanulni se bírtam
- együgyű szülők buta kölyke, rossz
iskolákban, sok szürke évvel ezelőtt -,
belőlem már bölcs, öreg számadó
sohasem lesz, mi nem tudtuk már
megtanulni a rendet, ami
pofonegyszerű volt azelőtt.

Holnap estig egyedül a nyájnál.
Hajnalban én keltem a várost,
függönyeiket majd én hajtom el,
gyerekeiket én terelem iskolába,
autóik forgalmát estig én kavargatom,
nekem kell egy szellőt szereznem
és megfodroznom vele a Dunát,
nekem kell a vemheseket észrevennem
és világra segíteni a babát.
nekem kéne a jót együtt tartani
és hagyni elkódorogni a rosszat,
nekem kéne tartani a lelket
holnap estig, pár óra az egész,
meg is kéne súgnom: ez nem hétköznap!
de óvatosan titkolni is a nevét.

Mennek, futnak ezek a sokezer éves
bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk.
Elfelejtik, hogy ami neked csak holnap,
azalatt itt évezredek múlnak
együgyű szülők buta kölykével, velem.
Elmentek a pásztorok öreg fejükben
a renddel, és ha ma éjjel újjászületik
az ember, akkor is gazdátlan a jelen.

A VÍZ ÉVE

Ez az év különösképpen a vizek éve lett számomra. Nem terveztem, mégis így alakult. Holnap lesz a Térforgó című négykötetesre tervezett sorozat első kötete, A víz ösvénye című kisregény bemutatója. A négy elem hagyományosan személyiségjegyeket, érzelmeket, karaktereket, anyagi és lelki minőségeket szimbolizál. Az első könyvben a minden élőlény számára legtermészetesebb közeget akartam megjeleníteni. A víz mint őselem ölel körül bennünket az anyaméhben, és később azokban a kapcsolatainkban is így érezzük magunkat, amelyek nem sebeznek. A Térforgó eseményei egy folt-család (Mondunk ilyet...? A folttakaró mintájára én most mondok.) különböző tagjaival történnek. 

A víz ösvénye főszereplője Tamás és Eszter. Tamás árvának születik, Eszter és férje, Balázs a fiukként nevelik őt saját gyerekeik mellett. A szeretet, ami összefűzi anyát és fiát, abban az egy hétben válik olyan békéssé, akár a csobogó patakvíz, amit kettesben töltenek Lillafüreden. Ahol Tamás, az asztmával küszködő fiú egy barátra is lel. Mert nem csak a családban akadnak víztiszta kapcsolataink, hanem a világban is. A könyvben a valóság fölötti síkban egy másik kapcsolat is szövődik. Herman Ottó és József Attila között. De többet már tényleg nem árulok el.

Aztán, amikor nyomdába került a könyv, váratlan öröm ért. John J Muth amerikai grafikusművész zen-sorozatának első kötetét fordíthattam a Betűtészta Kiadó kérésére. Az ősrégi zen koanokat keretbe foglaló és jelenbe ágyazó könyv magyarul a Zen üzenetek címet viseli, és napok kérdése, hogy kézbe vehessem. Már nagyon várom. Az akvarellek a jelen, a tusrajzok az időtlen síkjába helyezik a tanításokat, melyeket Víztükre, az óriáspanda ad tovább. A könyv gyerekeknek éppúgy érvényes üzeneteket visz mint felnőtteknek. És biztos vagyok benne, hogy hozzájárul, hogy a víz tükréhez hasonlított lélek kisimuljon. Hogy a víz ne zavaros, hanem tiszta tükörképet mutasson, ha belenézünk. Külön érdekessége a könyvnek, hogy Rjókan Taigu XVIII. századi zen szerezetes és haiku-költő is szereplőjévé vélik. Rjókan Taigu verseit pedig Kosztolányi Dezső fordította magyarra először.

És még egy víz, a Rejtőzködő tó. A kortárs japán haiku-kötet már egy éve megjelent magyarul, méghozzá nem akármilyen fordításban. Vihar Judit és Bakos Ferenc kettős fordításaiban, az eredeti szövegeket és magyarul olvasható átirataikat is feltüntetve. Azt hiszem, ez az első interaktív verseskötet, amit ismerek. Papír és ceruza nélkül ne is üljön le az olvasó, azt ajánlom, mert nehéz megállni, hogy azonnal ne kezdjen haikufordításba az ember. A könyvről a Győri Műhely számára írtam recenziót, valamikor a jövő évben olvasható majd. De addig is szeretettel ajánlom. Bár rejtőzködő, felettébb figyelemre méltó kiadás.

TÉRFORGÓ

   Ki díszítette ki a világvégi kovácsoltvas kerítést üres csigaházakkal? 

   (Tegyük hozzá, hogy a világ egyik legszebb végén.)

A kőfalak rejtélyes vegetációja. Avagy kockák közt kacskaringók. Már ahogy ezt az élet más területein is megtapasztalhatjuk.

Hova nyílik a fekete kapu...?

Hangya-betűk és fürtös gyöngyök. Románc a függőkertben...

(József Attila, ha látnád...)

Minderről a Mindspace maffia tehet. A titokzatos napszemüvegesek időről időre feltűnnek Lillafüreden. Fürkésznek, fényképeznek, libegnek, lobognak, hujjogatnak és tervezgetnek.

(A Mindspace-t a helyesírás-ellenőrző Mindszentre javítja. Így, nagy M-mel. Hm. Haha.)

A gyanútlan természetű szerző egyszer csak azon kapja magát, hogy hordóba került. Így jár, aki nem elég óvatos...

Hogy a Szinva-patakban mit keresünk...? Egy biztos: nem pisztrángot.

És az író ír - jártában, keltében.

A Térforgó első kötete a vizek, a születés, a tisztaság könyve lesz.
Áprilisban jártam itt legutóbb. Akkor a Mindspace vidám csapatával, napsütésben. Most újra feljöttem a hegyek közé. Csöndben, esőben. Milyen is lehetne az időjárás, A víz ösvénye írásának kezdetén?

A képeket köszönöm Zsargó Szilviának. (Mindspace)

HÍVSÉGIÉRT IS

  Vágyódni Nagyváradra más, mint Moszkvába, de visszatérő motívum. László király, Janus Pannonius, Ady, Juhász Gyula, a szecesszió hívogatott mióta - illendő lenne végre elmenni már. Aztán kiderült ez az utazás - Kőrössi P. József hívott fel telefonon, még februárban, az adóbevallás után két nappal -, és akkor rögtön kiderült, hogy mindenki járt már ott, az öcsém, a szomszéd, a könyvelő, nem is sorolom tovább. Az adóbevallás fontos részlet, valahogy szóba került ugyanis a bevallási ívek tengerében ez a kívánkozás. És mit ad, aki általában mindent, amink van? 

Két nap múlva csörgött a telefon. Hogy akkor lenne-e kedvem a Festum Varadinum vendégeként az Illyés Gyula könyvesboltban felolvasni, beszélgetni Szűcs Lászlóval. 

Kedvem? 

Tudom, hogy mindenki ült már ebben a bronz tonett-székben, de én még nem. 

(A gyöngyvirágot a főutcán vettem, és hazáig nem hervadt el, hála a piros madaras csupornak, amit a könyvesboltban kaptam ajándékba.)

Hármasban utaztunk, Csaplár Vilmos ült előttem, ő volt az Illyés Könyvesbolt vendége péntek este. 

Jóska volt a meghívónk, a sofőrünk, az idegenvezetőnk - egyszóval a türelmes gondoskodás allegóriája. 

A pénteki beszélgetést ő vezette, Csaplár Vilmos legutóbbi regénye (Edd meg a barátodat! /Kalligram, 2013./ és legújabb esszékötete (Istennel vagy nélküle?/Kalligram, 2016.) állt a középpontban, és csak hallgattunk, figyeltünk áhítattal. A szerző reflektív evolúció és Isten léte (vagy mégsem...?) körül bolyongó gondolatainak gravitációja behúzta a közönséget az alapkérdések sűrűjébe. Hallgattuk volna még, ahogy ez már az izgalmas diskurzusokkal lenni szokott.

Szűcs Lászlóval, a Várad című folyóirat főszerkesztőjével 

A Cyrano teraszán vacsoráztunk, és végre megkóstolhattam a húsgombócos csorbát, sőt, Jóskától az autentikus receptre is szert tehettem. Már a tejfölös puliszkánál tartottam, amikor megtudtam, hogy a Várad szerkesztőségében jelenleg három macska él - Újságíró-macskák! Hát kell ennél szebb?

Másnap reggeli után Jóska vezetésével elvágtattunk a piacra, és a tejcsarnokban Elena pultjánál - nem véletlenül kacskaringózott nála a leghosszabb sor - házi sajtot szereztünk be, aztán rohanva még két nyírfa-tányért. (Nagyon lesz jó kolbászhoz, szalonnához, majd meglátod - ígérte a gondoskodás allegorikus alakja, akiről az is kiderült, hogy titokzatos módon soha nem fázik.)

Felolvasás előtt kávé befőttes-üvegből, aztán letelepedtünk Szűcs Lászlóval, és örültem, hogy a költővel is beszélgetett, a Maléna kertje írója mellett. 

Alapos, derűs beszélgetőtársam. 

Bár a meghívás a Maléna kertje írójának szólt, a felnőtt közönségnek nem csupán az Ovidius-parafrázisból olvastam, hanem a Kőház verseiből is, és természetesen szóba került a nemrég megjelent Verslavina is. A dedikálásnál pedig váratlan meglepetés ért. A tizenegy éves Anna Őszikének ajánlhattam a könyvet. Micsoda keresztnév! Leírni is jó érzés volt.

A folyamatosan szépülő belvárosban ebéd előtt Sall László kalauzolt bennünket. Így aztán Csaplár Vilmossal teljes sorozatunk van a Főtér minden egyes hátterével. Íme!

Csak forogtunk...

...ide

meg oda...,

miközben nagyon fújt a szél...

... és erősen sütött a nap,

ott, ahol Ady konflissal járkált a Fekete Sas és a redakció között.  

                

  Csak azon búslakodtunk, hogy a Körös-parton üldögélni, nézni a zöld vizet, bámulni a dombokat,  amiktől Janus Pannonius búcsúzott, kevés az idő. 

  Mindeközben Sall László, aki nem csupán költő, hanem lovag is, végigcígölte Váradon azt a két  szecessziós mintájú járólapot, amit a Fekete Sas felállványozott belső udvarán találtam a bokáig érő sittben. 

És még akkor jött a java. Simon Judit, az Erdélyi Riport szerkesztője körbevezetett bennünket a Darvas-házban, abban a gyönyörű szecessziós lakóépületben, ahol nem sokkal ezelőtt még maga is élt. Zsolnay-mázas zöld pöttyök a házfalon, Zsolnay-kút az emeleti előtérben, ólomüveg ablakok, az eredeti berendezés...  

Kék a szárnya

Belső ablak

...hívségiért is...

Szép út volt. Nem dobáltam sehova aprópénzt. Megyek még. 

(A fényképeket köszönöm Szűcs Lászlónak és Sall Lászlónak.)

ÓZ

   Nagyon sokáig hittem azt - feltűnően, már-már kínosan sokáig -, hogy ha valaki valamit elolvas, meghallgat, megnéz, egy történetet, igen, akkor felismeri, hogy mit igen és mit nem, és akkor egyszer csak nem lesznek már hétfejű sárkányok, gonosz mostohák, irigy testvérek meg korrupció meg ilyenek.

   Mondjuk a rendszerváltáskor, amikor az első szabadon választott magyar parlament megkezdte működését, azt hittem, hogy az, hogy Mikszáth már a századvégen megírta az Országgyűlési karcolatokat, és bennük mindazt a csalfa, önérdekeket pellengére állító képviselői viselkedésmintát, amit igazán nem követhet az, aki a pokolban is úr, főleg akkor, amikor végre itt a szép, új világ, nos, szóval azt hittem, hogy mindez épp elég ahhoz, hogy ezek a dolgok ne ismétlődjenek meg. És őszintén megdöbbentem, amikor szép lassan, vagy nem is olyan lassan, egy-két év alatt kiderült, hogy a képviselők valószínűleg nem olvasták Mikszáth írásait.

Vagy például, azt hittem, hogy ha valaki gyerekként vagy felnőttként olvasta az Óz, a nagy varázsló című alapvetést, akkor ő már nem lesz Óz. 

   Mert hogy is akarhatná, hogy szerencsétlenek - kislányok, bádogemberek, madárijesztők, gyáva oroszlánok, és más hasonszőrű lúzerek - rettegjenek tőle. Amikor amúgy is annyi félnivalójuk van. 

Persze a félelem nem jó tanácsadó, és Dorothy is rájön erre, ahogy arra is, hogy Óz legalább annyira szorong mindentől, mint ő és barátai. Vagy még jobban.

Szóval az 1900-ban megjelent példázatszerű mese olvastán - a XX. század történelmét pedig még nem ismerve - meg voltam győződve róla, hogy a következő irinyó-pirinyó, félős Óz már nem ölti magára a rettenthetetlen hatalom páncélját, hanem békében éldegél Smaragdvárosban a többiekkel.

Vagyis hogy aki megért valamit egy történetből, az már nem eshet bele egy hasonló történet csapdájába.

De ez csak azért lehetett, mert feltűnően sokáig nagyon rosszul gondoltam. Egész a XXI. század elejéig. Rosszul. És ezen nincs mit szépíteni.

POR, VIRÁG, JAMBUSOK

"Ha valaki nem fogad be benneteket, sem nem hallgat szavatokra, hagyjátok ott a házát, sőt a várost is, és még a port is rázzátok le a lábatokról!" Máté 10, 14

   Van a következetességnek ez a foka. Ez a Jézushoz fogható. Milyen nehéz ez. Milyen nehéz ezt összeegyeztetni a hetvenhétszeres - vagyis végtelen - megbocsátással.

Az egyeztetés egyre nehezebb, legalábbis számomra. Mintha kidőlt volna sarkából a világ, és csak folyna, áradna belőle szanaszét minden. A rendteremtő igyekezet akár kifelé, akár befelé irányul, tökéletesen reménytelennek tűnik. A nagy és a szűk világ folyamatosan és befogadhatatlanul ömlik katasztrófáival, menekültjeivel, visszaéléseivel, hazugságaival. De mit is lehetne otthagyni? Hazát, házat, az egész világot? Aki nem e világból való, hova léphet ki? 

Olcsó poén, hogy az ablakon - de ezen kívül? 

A zárt közösségek, melyek lezárnak, kizárnak, bezárnak - vagyis nem fluktuálnak, nincsen a világgal közös keringésük - lakatlan szigetek. Az érzés, hogy "mi vagyunk a jó emberek a szigeten" sokféle közösséget elérhet (felekezettől függetlenül) a vallási gyülekezetektől a valamilyen sajátos szabadidős tevékenységet folytató (sport, diéta, tánc, sakk, matyóhímzés) csoportokon át az egyszemélyes szigetekig. 

A szakmai közösség egy író számára szintén valamiféle békés színtér. A tér, ahol értik, amit beszélek. Amit írok. Az, hogy együtt hisszük, "jó, hogy vannak jambusok". Akkor is, amikor elárasztják a rémhírek a facebook-ot, a világot, amikor egyre diktatórikusabb eszközökkel zajlanak a döntések, amikor betrappolnak az események a bekezdésbe, és nem lehet folytatni, mert fákat vágnak, intézményeket szüntetnek meg, és az írók nem az írásaikat írják, hanem egymással leveleznek, vitatkoznak, érvelnek. Egymás miatt szomorkodnak, és hiába húzzák meg nap mint nap az énvédő vonalat, nem azért lettek írók, mert képesek kizárni a kizárhatatlant. 

Virág, rázd le a port a levelekről, és maradj. Szükség van ezekre a hol fehéren, hol vörösen szikrázó szirmokra. 

Néhány napja Európa-szerte élő volt tanítványaimnak írtam - remélem, visszajönnek még.

Nincs hova menni. 

MARY POPPINS ESERNYŐI

                                                                                  Lázár Júliának

Mindig is vonzottak az esernyők. Biztos összefügg ez az ősi védelemkereső ösztönnel, de több is annál. Az esernyő szép. Az esernyő izgalmas. Az esernyő otthont nyújt, bármerre járunk. Tető fejünk fölött. Mary Poppins is vonzott, mióta csak megismertem. 

Fejemben, mélyrétegeimben Mary Poppins az ideák világában a jó nevelő eszményképe. Szép, izgalmas, otthont nyújt,  és még esernyője is van. Rá lehet bízni a gyerekeket, nem lesz bajuk, sőt. Megtudják, hogy a fű heverészésre való, hogy meg lehet szabadulni a gravitációtól, de azt is, hogy ez nem mentesít az udvariasság, az orrfújás, a cipőkötés és a csukamájolaj bevétele alól. Lehet repülni, de a szabadság nem oldja fel a rendet. Megteremti.

Mary Poppins azt is mindig tudja, merről fúj a szél.

És hiába jár puritán, nyakig gombolt blúzokban, a lelke mint a szivárvány.

És van táskája is, tele kincsekkel. És cipeli rendületlenül. 

Ma láttam egy sereg Mary Poppinst. Nem féltek, hogy elfújja őket a szél, pedig megszabadultak a gravitációtól.

És nem magukra gondoltak, amikor ott álltak az esőben a Parlament előtt. Hanem arra a rengeteg gyerekre, akivel lehetne üldögélni a parkban, eszmét cserélni az élet fontos és szép dolgairól. Tanítani őket úgy, hogy közben észre sem veszik. Mert nem szenvednek, csak örülnek a megismerhető és megnevezhető világnak.

És azt majdnem elfelejtettem, hogy kevés olyan bátor szereplőt ismerek, mint Maryt. Aki fölött nincs más, csak egy esernyő. Vagy ha más is, az nem látszik a képen.