Tartozások 3. Hernádkakon a múzsák ligete

A Spanyolnátha nem csak egy szörnyű betegség, tudja ezt mindenki, aki olvassa a Vass Tibor által kilenc éve létrehozott internetes művészeti folyóiratot. Vass Tibor nem csak költő és képzőművész, ő a hajó kapitánya, Vassmacska, a bátor tengerész, okos macska egyébként, mi mindent kitalál...!
Például a Kertfesztivált is, évente négyszer, és ahová végre végre eljutottam április 22-én. (Te jó ég, mintha ezer év telt volna el azóta.)
A Kertfesztiválon süt a nap, minden virágba borulva, és a fákon képek ringanak, de még milyen képek, Kiss Tanne István Rozsdazóna című fotóalbumából valók egyfelől, az ember szíve vásik, ha nézegeti a csipesszel rögzített képeket a lugasban, sic transit gloria mundi, így múlt el ez a vasgigász, és mi  minden múlt még vele. A többi lenge kép alkotója Bibók Bea, a női börtönben készült fotóktól eláll a lélegzet.
(A lélegzetem addigra amúgyis akadozott már, a háromheti nemalvás összegyűrt, mint egy elrontott kéziratpapírt, de azóta ez a váratlanul érkezett éjszakai pánikroham-sorozat, ahogy jött, elmúlt.)

A Könyv utóélete sorozat vendége voltam jómagam, a nagyon kedves Berka Attila beszélgetett velem, és közben jöttek-mentek a tyúkok, hányféle tyúk van! Versek, tyúkok, szürke kismacska, akit sajnos nem hoztam haza (legkisebb fiam bánatára, és a hársfa odújában épp most kikelt tíz cinkefióka örömére), és hatalmas bográcsban gőzölgő leves, Nóri kávéja, igen, van méz is, persze,  jól van, jól van, ha túl idilli, mellékelem a képeket, hogy hihető legyen, Hernádkakon van egy múzsák ligete.

Hazafelé eredt csak el az eső, Kéri Piroskával kuporgunk az autó hátsóülésén, két elégedett macska.
Vass Tibor (feketefehér) Séllei Zsolt és Repászki Ferenc képei a Spanyolnátha alábbi linkjéről származnak, ahol további képek is megtekinthetők:
http://www.spanyolnatha.hu/projektek/onok-kertek/hernadkak-2012-aprilis-22-/112/

Tartozások 3. Egy másik lovag és a rossz szerzetes

Ez egy szép este volt, kicsit hűvös, de a vacsora és a társaság remek.
Az nem derül ki a beszámolóból, hogy ketten nem vittük magunkkal a felolvasandó verset. Horváth Viktor és én. Kínos hülyeség, bár Viktor később, amikor Vörös Istvánnal beszélgettünk,  azt állította, hogy ő elhozta, csak amikor kiderült, hogy én nem, akkor apró darabokra tépte a sajátját, és megette. Lovagiasságból. De csoda ez egy trubadúrköltészettel foglalkozó költő-műfordító esetében...?
Nem tudom, Viktor szokott-e vágyakozni a szerzetesi életre - attól tartok, nem. Én igen.
De bárhogy szeretném a hallgatásban és magányban meglelni Istent, nem lennék jó karthauzi.

Részletek itt:
http://www.litera.hu/hirek/en_mem_fogom_be_az_elso_harom

Tartozások 2. Tiller, a tündérének és a norvég konferencia

Hogy miként kerültem a Könyvfesztiválhoz kapcsolódó rendezvényre, az Elte Rákóczi úti épületében megrendezett norvég konferenciára?
Minden a Műfordítók Egyesülete levelezőlistájának köszönhető. Illetve a Műfordítók Szakmai Hétvégéjének. Két éve itt ismertem meg Dobos Évát, az Oslóban élő fordítót, aki Carl Frode Tiller Bekerítés című regényét magyarra fordította. A különös szerkezetű regény, amit most esténként elalvás előtt olvasok,  2009-ben az Európai Unió Irodalmi Díját kapta. A szerző a fesztivál vendégeként maga is részt vett a konferencián, amire Éva költői minőségemben hívott meg engem. Egy norvég nyelven zajló beszélgetés valakinek, aki egy kukkot sem tud norvégul, nagy kalandnak ígérkezett. És az is volt. A meglepően pergő (lassabbra számítottam!) norvég elképesztően dallamos, de egészen másképp, mint az olasz vagy a francia. Mintha a távolból hallatszó tiszta és mély tündéréneket hallgatna az ember. És vágyat érez, hogy megszólalhasson ezen a nyelven.
Különös élmény volt, és persze azért próbáltam érteni belőle valamicskét, és mint később a remek ebéd közben kiderült, volt is egy-két apró részlet, amit valóban jól értettem. Hiába no, az angolszász az angolszász.
Az Ibsen-újrafordításokról zajló, és izgalmas fordítási kérdéseket felvető kerekasztal beszélgetés Rakovszky Zsuzsa részvételével azért hála Istennek már magyar nyelven zajlott.
Az irodalom mostohagyerekeit, a krimi- és gyerekirodalomat norvégból magyarra ültető fordítókkal való beszélgetést már csupán félig tudtam meghallgatni, mert el kellett sietnem. De megerősödött bennem az az elképzelés, hogy az őszi gyerekirodalmi est témája Telkiben a nálunk még mindig tabunak számító kérdéseket olyan könnyedén kezelő skandináv mesekönyvek lesznek. Köztük a szintén Dobos Éva által fordított Rém Rozi-sorozat (szerzőpáros: Unni Lindell és Fredrik Skavlan), melynek szellemhősei "a filozófia, a kultúra és a történelem útvesztőiben" bolyongva keresik az igazságot.

Tartozások 1. Mesterházi Móni költői estje

Annyi mindent szerettem volna elmesélni, de épp mert annyi minden történt, mesélésre nem maradt idő.
Most adósságtörlesztésbe kezdek. Mestreházi Móni költői estje lesz az első részlet. Valójában nem is est, inkább tavaszi késődélután volt. A Telkiben működő Kokukk Egyesület minden évben meghív egy kortárs költőt Költészet napja alkalmából, idén másodszor a Szépírók Társaságával együttműködve.
A helyszín rendkívül békés, a Harangvirág utcai óvoda alulája. Teát kortyolgatunk, és mindig kerül sütemény is. A közönség száma változó, hol többen, hol kevesebben jutnak el ezekre az alkalmakra, de aki eljön, mindig pompásan érzi magát.

Azt hiszem, a költők is így vannak ezzel, ücsörgünk az ovi erre a célra beszerzett karosszékeiben, előttünk mécses és virág, beszélgetünk, hallgatjuk a verseket, mintha nem is lenne más fontos dolgunk a világon. Talán nincs is, ilyenkor tényleg hihető, mert van idő a részletekre, megvitatni, az epigramma férfias vagy nem férfias műfaj, miért épp az ír költők kerültek Mónikához közel, hogyan lesz vers egy eltűnt betűből, és milyen érdekes, mit hogyan olvasunk félre, és hogy vajon miért olyan fontos ezekben a versekben a víz. Csupa lényeges kérdés. Vagyis a lényeg maga.

Te vagy Magyarország

Ha másik országba utazunk, nagy szigorúan fiaim szemébe nézek, és azt mondom nekik: Fiúk, úgy viselkedjetek, hogy tudjátok, aki rátok néz, azt gondolja, te vagy Magyarország.
Lehet, hogy ez túl szigorúan hangzik, és túl komolynak, de hiszek benne.
Mert sajnos hiába tudjuk, hogy vannak ilyen franciák meg olyanok, ilyen lengyelek meg olyanok, mégis ítélkezünk, ha egy külföldről érkezett olasz diák hangosabban beszélget a metrón vagy egy németül beszélő idegen harsányan nevet a szomszéd asztalnál. Micsoda bunkók ezek! És mit nekünk Fra Angelico, mit nekünk Bach.
Ha valaki nem vesz jegyet, ha szemetel, ha lökdösődik vagy nem köszön, ha lop a boltban, ha belóg a koncertre, az hozzájárul ahhoz, hogy a magyarokról forgóajtós anekdoták kerengjenek a világban.
Szent-Györgyi ide, Kertész oda.
Ha valaki csal, és álruhában jár, ha valaki mást mond magáról, mint az igazság, felmérhetetlen kárt okoz. Ha valaki úgy biggyeszti neve elé a doktori címet, hogy valószínűleg fogalma sincs, mekkora munka, mekkora alázat annak valódi megszerzése, az hitelromboló. És nem csupán saját hitelének rombolója.
Mert hogy igazolhatná magát a világ előtt az a sok valódi doktor, Doktor és PhD, aki nem másolt, nem fordított, hanem kutatott és írt és tudja mi az az irodalomjegyzék? Hogy jelenhet meg egy nemzetközi konferencián? Hogy publikálhat tudományos folyóiratokban? Hogy kerülheti el a gyankvó tekinteteket?
És én hogy magyarázzam el a diákjaimnak, hogy az innen-onnan összemásolt szövegeket nem adhatják be nekem mint saját esszéjüket? Miért ne? - kérdeznek vissza ők, és én hiába mondom, hogy azért, mert a lopás akkor is bűn, ha nem kézzelfogható dolog lapul a markukban.

Babette kezében hal és kenyér

Úgy adódott, hogy felkértek, tartsam meg a helyi filmklub egyik alkalmát. Én ajánlhattam filmet is. Ritka lehetőség, és öröm, ha az ember átadhat valamit, ami neki nagyon fontos, és mégsem érzi úgy, hogy tukmálja a portékát.
Persze, hogy a Babette lakomája volt az a film. Igazi, nagyböjtre való lassú mulatság.
Ha elolvassa az ember Karen Blixen kisregényét, érdemes hosszan ízlelgetni a mondatokat, a szépség, az egyszerűség és a humor különös harmóniája így élvezhető a legtökéletesebben.
Mert a gondosan szőtt történet apró részletei is mind ajándékok. Gabriel Axel ritka hű a szöveghez, és hagyja, hogy a néző elidőzzön a képeken. Mert példázat ez a történet, a finomabb fajtából, nem didaktikusan akarja szánkba rágni a tanítást.
Arról, hogy a szeretettel és méltósággal adott és vett érzéki örömök nem kárhozatra viszik, hanem Istenhez emelik az embert. Aki ezektől elfordul, nem áldozatot hoz, hanem elfordul a kegyelemtől. A félelemből való lemondás, a gyávaság biztonsága pedig megfosztás. Megfosztás az örömtől, a felemelkedés lehetőségétől.
Igazi áldozatot a történetben egyedül Babett hoz, mert az igazi alázatot egyedül ő ismeri. Ő, aki tehetsége ellenére éveken át szárított halből és száraz kenyérből kénytelen elkészíteni a mindennapit. Az öt kenyér és a két hal csodája mégis megtörténik, hiszen az ünnepi vacsora elkészítésekor hatalmas dolgot művel. Visszaadja a szeretetben és kegyelemben igencsak soványka, a veszélyesnek tűnő spirituális élmény ellen kézzel-lábbal tiltakozó gyülekezetnek a kegyelmet.
Persze nyilván Isten segedelmével, mert valódi műalkotás, akarom mondani teremtés - ha tudja az alkotó, ha nem -, azt hiszem, csak így jöhet létre.

A kép forrása: http://www.google.hu/imgres?um=1&hl=hu&sa=N&biw=1366&bih=605&tbm=isch&tbnid=ooC9vwQpQAZaEM:&imgrefurl=http://www.origo.hu/filmklub/blog/osszeallitas/20090120-kulinaris-filmek-babette-lakomaja-etel-ital-ferfi-no-csokolade.html&docid=HvB6grKqd7ygZM&imgurl=http://static3.origos.hu/i/0901/20090120babettesf.jpg&w=500&h=333&ei=pslqT6eWO8bJtAby0PCeAg&zoom=1&iact=hc&vpx=93&vpy=23&dur=6596&hovh=183&hovw=275&tx=178&ty=129&sig=112544596942477481509&page=1&tbnh=119&tbnw=144&start=0&ndsp=24&ved=1t:429,r:0,s:0

Védtelen, világvégi kislány

Van egy fénykép. Utoljára évekkel ezelőtt láttam. Egy barátom készítette. Nepálban.
A képen egy tíz-tizenkét év forma, tiszta tekintetű lányka, mosolyától hirtelen zavarba jön az ember. Zavarba jön, elszégyelli magát. A képen a védtelen, világvégi kislány, hátán hatalmas kosár, ebben cipeli naphosszat a falevelet, az állatok alá alomnak. Ez a dolga. Így telnek a napjai. Fel és alá a kosárral a hátán.
Nem jár iskolába, nincs iskola, ahova járjon. Hiányérzete sincs, nem tudja, hogy kéne lennie hiányérzetének, nem hiányozhat valami, amiről nem tudjuk, hogy van, amiről nem tudjuk, hogy milyen.
Ma eszembe jutott a falevélhordő lányka.
Ma sírni kezdtem az évekkel ezelőtti tekintetétől.
Ma olvastam a hatástanulmányt, mennyit pénzt lehet megtakarítani, ha bevezetik a tizenhat éves kori tankötelezettséget.
Fog-e hiányozni a tizenhat éves múlt gyereknek, hogy nem lesz több lecke, ha nem akarja, nem lesz több csöngetés, évnyitó, tanárszigor. Hogy nem lesz francia szimbolizmus, Jedlik Ányos, szódolgozat és négyjegyű függvénytáblázatok.
Persze, messze van ez a falevélhordástól, tudom. Azt is, hogy kellenek szobafestők, vízvezetékszerelők, fodrászok. De tizenhat éves korig még egy szakma sem sajátítható el tisztességesen. És a közismereti tárgyak tanulása nem azért fontos, mert érettségi után mindenkinek tovább kell tanulnia.
De a lélek, még mindig hiszek benne, igenis más lesz, ha olvasta valaki az Ivan Iljics halálát, mintha nem. A leendő parkettázó lelke is.