A MESTERSZAKÁCS KRUMPLIJA

– P. Horváth Tamással Norvégiában –

   E pillanatban a kedves olvasó még számíthat tejszínnel habart hercegnőburgonyára, blansírozásra és tűzdelésre, rafinált fűszervajjal való alufóliába bugyolálásra, esetleg a legújabb lila vagy rózsaszín fajták gombahabbal megbolondított vagy szuflírozott változatára.

De nem.

 P. Horváth Tamás azok közé a mesterszakácsok közé tartozik, akiknek zseniális megoldásai az egyszerűség jegyében születnek. P. Horváth Tamás, a bölcsész-mesterszakácsok csekélylétszámú halmazának tagja. Egyszerűbben szólva – és így kell szólnunk, ha hűek vagyunk hozzá – író. A Zsolnayak és Pécs szerelmes krónikása. A szerelmes jelző nem cizella, egyszerű igazság. Ahogy az a bizonyos krumpli is az volt.

   Mielőtt tovább csigáznám az olvasók kíváncsiságát és ízlelőbimbóit, elmesélem, hogy miféle forgandó szerencsének köszönhető, hogy együtt töltöttünk öt napot. Az Oslóban élő Dobos Éva műfordító szökkenő kedvű elméjéből kelt a gondolat: Magyar-norvég irodalmi és gasztronómiai fesztivált kellene rendezni Undredalban. Itt a közelben, egy fjord partján. 

Az ábrándot tett követte, és Éva társakra, írókra, színészekre, folkloristákra, népzenészekre és néptáncosokra lelt, akik szintén nem rettentek a hosszú úttól. Undredal magyar neve egy jókedvű telefonbeszélgetésben lett Tündérvölgy. Talán nem is kíván további magyarázatot, hogy egy magyar mesterszakácsnak, aki író, és Tündérváros címmel írt regényt (P. Horváth Tamás: Tündérváros. Zsolnay Miklós titkos élete, PRAE.HU - Palimpszeszt, 2014.), ott a helye Tündérvölgyben. A fesztivált – mint a kezdő fesztiválokat általában – jellemezte némi művészi összevisszaság, de a létrejövő alkotások minőségét mindez természetesen nem érintette. Mindenki mindenben részt vett – táncoltunk moldvait, árultunk tombolát, pucoltunk krumplit Kun Árpád vezetésével, és szeleteltünk két láda uborkát sajtszeletelővel (jelzem, fantasztikus megoldás, ha Norvégiában járunk, tekintettel arra, hogy arrafelé nincs uborkagyalu), a legnagyobb hős azonban a három napon át a mesterszakács keze alá dolgozó konyhalányt és magyar-angol nyelvű pincért alakító Hajdú László színész volt.

A fjord borzongató gyönyörűségeire a hely és az idő most nem alkalmas, de két norvég morzsát azért ideszórok a P. Horváth Tamás szalvétájára.

Undredaltól, azaz Tündérvölgytől nem messze legel a település 230 kecskéje. Tejükből a helyi sajtüzem készít különleges, lassú érlelésű keménysajtot. Efféle sajtüzemek más magas hegyek között is működnek, például az Alpokban. Arról viszont nincs tudomásom, hogy bárhol máshol a világon készítenének barna sajtot is. A barna sajt a takarékosság csodája. A sajtkészítés melléktermékeként létrejött írót nyolc órán keresztül főzik. Ezalatt az író besűrűsödik, és a benne lévő kecsketejcukor karamellizálódik. A végeredmény megosztó és hihetetlen íze egyszerre idézi a lengyel tejkaramellát, és a kecskesajtot.

A másik morzsa a gofrié. Amit soha nem szerettem. Túlbonyolított műpalacsintának, az elektromos konyhai termékek üzleti fogásának gondoltam mindig is. Aztán egy fjordparti skanzen réges-régi tárgyai között megláttam egy kétszáz éves öntöttvas gofrisütőt. Beleszerettem a patinájába. És abba, hogy lényegét tekintve hasonlít dédnagyanyám vas palacsintasütőjére. Így esett, hogy a Bangó Alizzal tartott KÁLYHA-KÉP-REGÉNY előadásunk utáni estén vettem magamnak Undredal parti büféjében egy gofrit. Helyi málna- és áfonyalekvárral. És azzal a valamivel, ami a tejszín és a tejföl között helyezkedik el. A tészta könnyű volt, felhőpamacs. Nem is emlékeztetett az itthonról ismert vastag, kemény gofrikra. Így volt finom, ahogy. Hidegben, kabátban, sállal a nyakamban, a gleccserfolyó zúgásával a fülemben, a hegyóriások alatt. Utána pedig jólesett moldvait táncolni Török Tilláék zenéjére Czigány Péterék néptánc-csoportjával.

És akkor Tamás. Mert nem szeretném megbántani. (Dehogy bántasz – mondaná.) Három napon át főzött ránk, és mondhatom isteni dolgunk volt. A málnaleveshez Kun Árpád hozta a málnát a szomszéd fjordból. A maradékot az utolsó nap reggelén csak úgy állva, dobozból ettük Tillával. (Soha finomabb reggelit…!) Ettünk csirkepörköltet uborkasalátával, brassóit, és gombakrémlevest sok-sok vajjal és fehérborral főzve, és barackos-túrós rétest. A norvég vendégek számára konyhabemutatót is tartott a mester.

De a legmeghittebb mégis az utolsó, oslói este volt. Éva hívott meg bennünket magához. Ültünk fölhúzott lábbal a konyhaszéken, beszélgettünk. És Tamás közben csak nekünk főzött. Nem mellesleg hirtelen sült marhát. – Egyszerű – mondta –, csak ott rontja el mindenki, hogy nem meri felforrósítani eléggé az olajat. Félnek tőle. Pedig akkor kell beletenni a kakukkfűvel, borssal előre fűszerezett húst, amikor az olaj füstölni kezd. Így alakul ki a húson kéreg, ettől nem szárad ki. Öt perc múlva még rádobok egy darabka vajat, kicsit megsózom, és kész is. Lefedem, hagyom még öt percig állni, és lehet enni.

A krumpli akkor már sült a sütőben. Felvágta, aláöntött jócskán a fehérborból, és szalonnakoronákat szórt rá. Lehet, hogy egy kis vajat is rádobott. Csak úgy egyszerűen. Ahogy a királyok.

EGY SZÁL GYERTYA

A vékonyszálú, de erős gyökerek Galíciába vesznek. 

Onnan érkezett valamikor anyai családom anyai családja. A lengyel felmenők itt aztán más felmenőkkel szaporodtak és szövetkeztek - próbáltak életben maradni. 

Hogy mi volt a közös? A keresztnevünkön kívül? Pédául a hajunk. A vékonyszálú, de erős hajunk. Az enyém sem nő meg soha rendesen, vékony. A nagynénémé a sugárkezelés után újra kinőtt, kedves, kicsi, erős hajacska. Némi reményt adott. 

Közös volt még a teljes, örömmel, élettel teli élet. A munka mint alapvetés. A nem munkaidőhöz, nem fizetéshez kötött, belülről vezérelt munka. És a játék. Hogy nevetni egyet mindig lehet. A legnagyobb kulimász kellős közepén is.

A 2014-es könyvhéten egyszerre dedikáltunk. Tiszteltük egymás egész más műfaját. Örültünk hogy együtt lehetünk. Meg a szép napnak. Pedig nem volt akkoriban sok más örömre okunk. De ez elég volt. Épp elég ok a nevetésre.

Aztán nyár végén kiderült. Hogy beteg. Épp ő, a prevencióra nevelő orvos lánya. Tüdőgyógyász nagyapám erre nevelt bennünket: nincs fontosabb a megelőzésnél. És Kriszti el is járt tisztességgel minden szűrésre. De úgy látszik, van, amit nem lehet megelőzni.

Decemberben megbeszéltük, hogy januártól minden héten felmegyek hozzá. Nem, nem egyszerűen látogatni, hanem azért, hogy megcsináljuk a kötetét. Közel ötven éven át írta verseit. Soha nem jutott rá elég idő, hogy rendbetegye. Színésznő volt, gyereket nevelt, aztán az igazság nyomába eredt. 

De a legelső mégis ez lett a bakancslistáján. A versek. Hogy azok még rendbe legyenek téve. Mint a ruhái, a könyvei, az edényei. Előkerültek a dossziék, a füzetek, a jegyzetlapok. Gépelve, kézzel, színlapszélekre, számlák hátuljára írva. És nekiláttunk a munkának. 

Akkor még azt tervezgettük, elmegyünk együtt Galíciába is. Majd ha jobban lesz. Mert ez is rajta volt a bakancslistán. Mindez akkoriban történt, amikor a Galíciában játszódó KÁLYHA-KÉP-REGÉNY-t írtam. Egész más közelítésből jutottam oda, ahova ő vágyott. Ahonnan valók vagyunk. Mert Galícia multikulturális. Eredendően nem kirekesztő. Hát hogy is lehetett volna másmilyen a nagynéném, mint amilyen volt? Egyszerűen tisztességes. Aki a halála előtt két hónappal barackszín petúniákat ültet apró lakása ablakába. És két kezelés között András juhász özvegyének próbál segíteni. 

Fél éve miden héten egy délutánt, egy-két órát, néha egy egész napot együtt töltöttünk. Különös együttlétek voltak. Halott édesanyám húga, akivel a verseken keresztül bejártuk az életét. Néha úgy éreztem magam, mint Vergilius Dante mellett. Mert csak kísérő lehettem. Biztató árnyék. A fájdalom, a fogyó, elfogyó test magányos műfaj. Nem sajnálkoztunk, nem nyafogott, nem nyafogtam, Dolgoztunk. És ettünk kaporlevest. Spenótot tükörtojással. Aztán hazáig bőgtem a kocsiban.

Ebben a félévben szintén más közelítésből jutottunk oda barátommal, Simonyi Cecíliával, a Maléna kertje illusztrátorával, hogy nyáron, ha törik, ha szakad, elutazunk egy hétre Krétára. Mert ahhoz, hogy hiteles naplóregényt írjon Maléna, éreznie kell az illatokat, az ízeket, látnia  a fényeket, a macskákat, találnia egy hatalmas articsókavirágot, fel kell törnie a lábát a cipőnek. Nem elég útikönyveket böngésznünk. Dolgozni mentünk, nem nyaralni - persze soha rosszabb munkát. De megdolgoztunk érte, nem volt egyszerű eljutni a KRÉTARAJZ helyszínére egyikünknek sem. 

Indulás előtt még felhívtam Krisztit. Előző vasárnap már elbúcsúztunk. Azt mondta, dolgozzak, és ő egészen biztos benne, hogy jó könyvet fogok írni. Drukkolt nekem nagyon. Hogy tudjam tenni a dolgom. Az ő könyvét, a verseskötetet pedig már régen megígértem. Hogy elkészül, bárhogy is alakuljon. Megtisztelt a bizalmával. 

És akkor megint összeértek a szálak. Hogy minden egyszerre van. Hogy megvan a repülőjegy, hogy el kell indulni, és fáj, hogy épp azon a héten, amikor már tudom, hogy bármikor.

Csütörtökön elmentünk Cilivel az Arkadi-kolostorba. A hegyre, ahol a XVI. század óta élnek ortodox szerzetesek. A kolostorba, amelyik az elnyomás elleni küzdelem szimbóluma Krétán. Meggyújtottam egy szál barna viaszgyertyát, és beszúrtam a homokkal teli edénybe. Ne szenvedjen - ezt kértem. Amikor leértünk a hegyről, vissza a városba, a nyüzsgésbe a csendből, a kakukkfűillatból, megszólalt a telefon. 

Hát fáj. Persze, hogy fáj. 

Fájt az is, hogy ezt a hetet töltöm épp derűs, fegyelmezett anyaggyűjtéssel. Amikor olyan jó lenne félbehagyni, és csak az ágyon hasalni és bőgni. De ő sem hasalt le soha. Tette a dolgát. 

Rendben lesznek a versek is, Kriszti. Egy cseppet se félj.

MÁKOS GUBA

Mindig is szerettem a mákos gubát. (Szeretném egybeírni is, de nem lehet. Pedig annyira a lényegéhez tartozik az egybenlét.)

Gyerekként azért, mert finom volt, anyaként meg sokszor voltam hálás azért, hogy zsúfoltabb estéken milyen gyorsan elkészül, és mégis népszerűségnek örvend. Néha nevetve emlegetjük a nagyfiúkkal, hogy egyszer, egy sietős nap sietős estéjén - különórákról, szülői értekezletről hazaesve - ripsz-ropsz elkészült, míg megfürödtek, aztán ripsz-ropsz befaltuk, és csak a végén, amikor mindenki tányérja üres volt már, kaptam észbe:

- Na, fiúk, mi hiányzott a mákos gubából...?

És senki, de senki nem vette észre, hogy épp a lényeg, a mák maradt ki. 

Ha több az időm, komótosabban készül, kerül bele vaj, mazsola, esetleg dió is, és a megmaradt, ránkszáradt karácsonyi bejglivégek is mákos gubában szokták betölteni rendeltetésüket.

A szentendrei skanzen kérése kalandos úton érkezett hozzám. Hogy írnék-e mesét (egyébként ripsz-ropsz, mert jaj, határidő...!), mely a szabadtéri múzeum számtalan izgalmas helyszínén játszódik. Örültem, hiszen a lelkem egy részét a múzeumpedagógiának szenteltem, és hogy így egybekerüljenek a dolgok, akár a mákosgubában, igazán nem gyakori.

A történet illusztrátora Schall Eszter lesz, akivel két hete egész napos terepszemlét tartottunk. Jegyzetfüzettel a kezünkben jártuk be a skanzent Faár Tamara kíséretében, és ha lett volna rá idő, bizonyára még néhány napig hallgattuk volna őt, annyi különös dolgot tudhattunk meg tőle. 

Találkoztunk a múzeum emblematikus kutyáival is, akiket igazán nem volt könnyű lefényképezni. Guba még csak-csak hagyta magát, de Mákostól úgy tűnt, távol áll a megfelelési kényszer... 

 Mákos és Guba      

A történetben ők is szerepelnek majd, Mákszemmel és Gubóval együtt, akiknek alakját Schall Eszter formálja épp. Annyit azért már lehet tudni róluk, hogy ikrek, egy lány, egy fiú, a többi pedig maradjon titok.

De az biztos, hogy mindezt látni fogják:

Csipkefüggyöny

                                  A rececsipkével takart ágy alatt pedig... a porcelánbili, azaz éjjeliedény...:)

A homályba vesző vidéki színésznő homályba vesző emlékkönyve

Érezni az illatokat most is...

A kőfalnak fontos szerepe lesz a történetben...

A titokzatos LÉLEKLYUK. Micsoda szó...!

Márton fiamnak szeretettel

                            Szélmalom-ablak belülről. A téglapárkány réseiben zajlik az élet.

... és az ablak kívülről

Ez most nem kályhamese lesz, de azért a szín és forma figyelemre méltó...

Ez pedig egy találós kérdés. MI EZ?

(A szerencsés megfejtők kapnak tőlem egy prominclicukrot. És hogy az mi...? Azt majd később elárulom.)

                                                              A gyönyörű falióra

                                                     A szélló. Széllovas nélkül.

Folytatás következik...

A HÁTTÉREN TÚL - SAUL FIA

                                                                                              "Lelkünk megmenekült..." 

                                                                                                     (Zsoltárok 124, 7.)

Moziba ritkán járok, egyszerűen nincs mikor. 

Mostanában mégis többször sikerült kiszakítani az örvénylő időből annyit, amennyi egy filmre kell. És a Saul fiá-ra kellett. Ha másért nem, mert egy költő játssza a címszereplőt. A címre is felkapja a fejét az ember. Hiszen a bibliai Saulnak - mert azonnal ő jut az ember eszébe - nem volt fia. Akarom mondani Pálnak.

                                                 
                                                   (Caravaggio: Szent Pál megtérése)

Nem akarok áttérni a filmkritika-írásra, nem tervezem. Szándékosan nem olvastam el semmilyen véleményt, csupán egy Röhrig Gézával készült interjút, még a film beharangozásakor. Egyszerűen csak el szeretném mondani, mi minden jutott az eszembe.

Például arról, hogy a háttér homályos. Csak az éles, ami a szemünk előtt zajlik. Az orrunk előtt. De az annyira, hogy néha egészen elvakítja a szemet. A tükör által homályos látás ez, a rohangálás, a pillanatnyi parancsoknak való engedelmesség nem enged tágasabb perspektívát. Beleszédül az utasítások rángatásában, révült félelemben pillanatról pillanatra létező megannyi marionett-szereplő, és beleszédül az is, aki nézi. Hogy kik parancsolnak és mikor, szinte másodlagos. 

Mindig parancsolnak valahol valakik valakiknek valamit.

Ezért annyira hihetetlen és csodálatos, hogy van valaki, pontosabban egyszercsak egy kitüntetett pillanatban megtörténik valakivel, hogy vakká válik a valóság kézzelfogható törvényeire és ettől túllát a jelenidő totális diktatúráján. 

Hogy ez a valaki Saul a damaszkuszi úton vagy Saul, akit Ungvárról Auschwitzba deportáltak, ahol sonderkommandós lesz, szinte mindegy. Az egyik a Fiút találja meg, a másik a fiát. Vagy valakit, akit a fiának tekint. Erről nem derül ki több, a lebegtetett szál csak annyit árul el, hogy a fiú (ahogy a Fiú is) házasságon kívüli gyerek. Mindkét fiú halott a megismerés pillanatában. A felismerés pillanatában. És haláluk előfeltétele a felismerésnek. A fiú megpillantása vezet a homályos háttéren túlvalók prioritássá válásához. 

Hogy a lágerfelkelés megszervezése másodlagos, és minden más lényegtelen lesz ahhoz képest, hogy kell egy rabbi. Isten embere. Mert a fiút el kell temetni. 

Ahogy el kellett temetni Polüneikészt is. És mindegy, hogy Kreón vagy a láger őrei fenyegetik az ember életét. 

Hogy Antigoné vagy Saul Auslander őrültnek tűnik, aki nem védi saját és mások - látszólagos és átmeneti - biztonságát, aki  további veszélybe sodorja az amúgy is poklokat járó környezetét? Hogy ez további áldozatokat követel? Igen. De a halál mint közös sors időpontja is lényegtelenné válik annak számára, aki az isteni törvényt szolgálja. 

Meghalni is csak akkor halhat meg, amikor nem tudja tovább vinni terhét. Amikor elengedi. Ahogy a bebugyolált holtestet Saul Auslander. De előtte még egyetlen kegyelmi pillanatban elmosolyodhat. Amikor szembenézhet egy fák közül jelenésszerűen előbukkanó eleven fiúval. Az élet feltámadásával.

A film két legfontosabb akusztikai hatása a tűz ropogása és a folyóvíz surrogása. 

A pusztító tűz és az éltető víz hangját olykor szinte lehetetlen egymástól megkülönböztetni. 

RÓKATÜNDÉR ÉS CSERESZNYEVIRÁG

Mostanában valahogy megint minden összeér. 

Kezdjük a rókával. Róla már esett szó, jópár éve harapott meg egy szép és kedves róka, amikor üldögéltem egy vonyarci nyáréjszakában a teraszon. Szokás szerint keresztbe tett lábbal, szandálban, hiszen langyos volt az este. Nem féltem, érdeklődve lépegetett felém, és annyira hirtelen volt a harapása, hogy ő is megijedt tőle. 

Akkor és azóta is többen próbáltak rávenni mindenféle veszély felismerésére. 

Aztán két hete, a Kályhamesék írásának finisében, hirtelen megváltoztattam a keretmesében szereplő kislány nevét. Liza legyen a fazekasasszony, Pirók anyó unokája. Vagyis лиса.  

Pár nappal később hosszú idő után először jutottam el moziba, nem is emlékszem, mikor voltam utoljára. Aki hívott, azt mondta, végre egy film, amit valószínűleg érdemes megnézni. És igazat mondott. A Liza, a rókatündér-t tényleg. 

Balsai Mónika, a rókatündér és a róka a Budakeszi Vadasparkban

(A kép forrása: http://neon.hu/bulvar_rovat/ket-uj-roka-erkezett-a-budakeszi-vadasparkba-295265

                                                    A padlón. Vagyis cseresznyevirágzás

 (http://hetediksor.hu/2015/01/08/liza-a-rokatunder-plakatfotozas-exkluziv/)

Bármikor újra beülnék rá. A történet, a karakterek, szereplők játéka, a film humorának finomsága, tükrei nem bántó igazsága és fénye, az örök cseresznyevirágzásra múlhatatlan áhítozás cseppet sem veszélytelen volta, az elátkozottság mulatságossága - mindez külön és együtt is elég ok lenne rá. 

Aztán egyik nap végre eljutottam odáig, hogy készülni kezdjek a MEGY szakmai hétvégéjén Szlukovényi Katával tartandó versfordító szemináriumunkra. Igenám. De. Na, mindegy, elárulom. Az utolsó pillanatban változtattunk eredeti terveinken, és nem dalfordításról lesz szó, hanem az erotikus versek fordíthatósági (egyébként írási) kérdéseiről is. Hogy egyáltalán vannak-e szavak. Szavak, amik nem virágoznak, nem gügyögnek és nem közönségesek. Erről valamikor majd külön és később részletesebben. Hirtelen eszembe jutott Vihar Judit, hogy tőle kérek verset, bizonyára akad finom, mégis megélt erotikus líra a japán költészetben. 

Miután telefonon kaptam tőle ajándékba egy kora reggeli japán líra szemináriumot, megismerkedtem Joszano Akiko nevével is. Szégyen ide vagy oda, eddig nem ismertem. Pedig Zilált hajam című kötete megjelent Villányi G. András fordításában néhány éve magyar nyelven is. 

Hogy mit kell tudni Joszano Akiko-ról? Azt, hogy lenyűgöző élete volt. Egy tucatnyi gyerekkel volt költő és műfordító, aki a nők helyzetéért, a békéért az iskolázottságért is sokat tett. 

Íme egy lélegzetelállító tankája Végh György átiratában: 

A LÉPCSŐK

Ó, megszámlálhatatlan

sok lépcső vezet fel

szívemhez.

S kettő-háromra lépett

mindössze férfi eddig.

Hogy rókatündér volt-e? Azt hiszem, ehhez nem fér kétség.

Joszano Akiko portréjának forrása:
http://www.city.himeji.hyogo.jp/bungaku/tokubetsutenn/yosano/akiko.jpg

Kőház című verseskötet könyvbemutatója

ESTERHÁZY PÉTERREL KARÁCSONY ELŐTT