Tartozások 1. Mesterházi Móni költői estje

Annyi mindent szerettem volna elmesélni, de épp mert annyi minden történt, mesélésre nem maradt idő.
Most adósságtörlesztésbe kezdek. Mestreházi Móni költői estje lesz az első részlet. Valójában nem is est, inkább tavaszi késődélután volt. A Telkiben működő Kokukk Egyesület minden évben meghív egy kortárs költőt Költészet napja alkalmából, idén másodszor a Szépírók Társaságával együttműködve.
A helyszín rendkívül békés, a Harangvirág utcai óvoda alulája. Teát kortyolgatunk, és mindig kerül sütemény is. A közönség száma változó, hol többen, hol kevesebben jutnak el ezekre az alkalmakra, de aki eljön, mindig pompásan érzi magát.

Azt hiszem, a költők is így vannak ezzel, ücsörgünk az ovi erre a célra beszerzett karosszékeiben, előttünk mécses és virág, beszélgetünk, hallgatjuk a verseket, mintha nem is lenne más fontos dolgunk a világon. Talán nincs is, ilyenkor tényleg hihető, mert van idő a részletekre, megvitatni, az epigramma férfias vagy nem férfias műfaj, miért épp az ír költők kerültek Mónikához közel, hogyan lesz vers egy eltűnt betűből, és milyen érdekes, mit hogyan olvasunk félre, és hogy vajon miért olyan fontos ezekben a versekben a víz. Csupa lényeges kérdés. Vagyis a lényeg maga.

Te vagy Magyarország

Ha másik országba utazunk, nagy szigorúan fiaim szemébe nézek, és azt mondom nekik: Fiúk, úgy viselkedjetek, hogy tudjátok, aki rátok néz, azt gondolja, te vagy Magyarország.
Lehet, hogy ez túl szigorúan hangzik, és túl komolynak, de hiszek benne.
Mert sajnos hiába tudjuk, hogy vannak ilyen franciák meg olyanok, ilyen lengyelek meg olyanok, mégis ítélkezünk, ha egy külföldről érkezett olasz diák hangosabban beszélget a metrón vagy egy németül beszélő idegen harsányan nevet a szomszéd asztalnál. Micsoda bunkók ezek! És mit nekünk Fra Angelico, mit nekünk Bach.
Ha valaki nem vesz jegyet, ha szemetel, ha lökdösődik vagy nem köszön, ha lop a boltban, ha belóg a koncertre, az hozzájárul ahhoz, hogy a magyarokról forgóajtós anekdoták kerengjenek a világban.
Szent-Györgyi ide, Kertész oda.
Ha valaki csal, és álruhában jár, ha valaki mást mond magáról, mint az igazság, felmérhetetlen kárt okoz. Ha valaki úgy biggyeszti neve elé a doktori címet, hogy valószínűleg fogalma sincs, mekkora munka, mekkora alázat annak valódi megszerzése, az hitelromboló. És nem csupán saját hitelének rombolója.
Mert hogy igazolhatná magát a világ előtt az a sok valódi doktor, Doktor és PhD, aki nem másolt, nem fordított, hanem kutatott és írt és tudja mi az az irodalomjegyzék? Hogy jelenhet meg egy nemzetközi konferencián? Hogy publikálhat tudományos folyóiratokban? Hogy kerülheti el a gyankvó tekinteteket?
És én hogy magyarázzam el a diákjaimnak, hogy az innen-onnan összemásolt szövegeket nem adhatják be nekem mint saját esszéjüket? Miért ne? - kérdeznek vissza ők, és én hiába mondom, hogy azért, mert a lopás akkor is bűn, ha nem kézzelfogható dolog lapul a markukban.

Babette kezében hal és kenyér

Úgy adódott, hogy felkértek, tartsam meg a helyi filmklub egyik alkalmát. Én ajánlhattam filmet is. Ritka lehetőség, és öröm, ha az ember átadhat valamit, ami neki nagyon fontos, és mégsem érzi úgy, hogy tukmálja a portékát.
Persze, hogy a Babette lakomája volt az a film. Igazi, nagyböjtre való lassú mulatság.
Ha elolvassa az ember Karen Blixen kisregényét, érdemes hosszan ízlelgetni a mondatokat, a szépség, az egyszerűség és a humor különös harmóniája így élvezhető a legtökéletesebben.
Mert a gondosan szőtt történet apró részletei is mind ajándékok. Gabriel Axel ritka hű a szöveghez, és hagyja, hogy a néző elidőzzön a képeken. Mert példázat ez a történet, a finomabb fajtából, nem didaktikusan akarja szánkba rágni a tanítást.
Arról, hogy a szeretettel és méltósággal adott és vett érzéki örömök nem kárhozatra viszik, hanem Istenhez emelik az embert. Aki ezektől elfordul, nem áldozatot hoz, hanem elfordul a kegyelemtől. A félelemből való lemondás, a gyávaság biztonsága pedig megfosztás. Megfosztás az örömtől, a felemelkedés lehetőségétől.
Igazi áldozatot a történetben egyedül Babett hoz, mert az igazi alázatot egyedül ő ismeri. Ő, aki tehetsége ellenére éveken át szárított halből és száraz kenyérből kénytelen elkészíteni a mindennapit. Az öt kenyér és a két hal csodája mégis megtörténik, hiszen az ünnepi vacsora elkészítésekor hatalmas dolgot művel. Visszaadja a szeretetben és kegyelemben igencsak soványka, a veszélyesnek tűnő spirituális élmény ellen kézzel-lábbal tiltakozó gyülekezetnek a kegyelmet.
Persze nyilván Isten segedelmével, mert valódi műalkotás, akarom mondani teremtés - ha tudja az alkotó, ha nem -, azt hiszem, csak így jöhet létre.

A kép forrása: http://www.google.hu/imgres?um=1&hl=hu&sa=N&biw=1366&bih=605&tbm=isch&tbnid=ooC9vwQpQAZaEM:&imgrefurl=http://www.origo.hu/filmklub/blog/osszeallitas/20090120-kulinaris-filmek-babette-lakomaja-etel-ital-ferfi-no-csokolade.html&docid=HvB6grKqd7ygZM&imgurl=http://static3.origos.hu/i/0901/20090120babettesf.jpg&w=500&h=333&ei=pslqT6eWO8bJtAby0PCeAg&zoom=1&iact=hc&vpx=93&vpy=23&dur=6596&hovh=183&hovw=275&tx=178&ty=129&sig=112544596942477481509&page=1&tbnh=119&tbnw=144&start=0&ndsp=24&ved=1t:429,r:0,s:0

Védtelen, világvégi kislány

Van egy fénykép. Utoljára évekkel ezelőtt láttam. Egy barátom készítette. Nepálban.
A képen egy tíz-tizenkét év forma, tiszta tekintetű lányka, mosolyától hirtelen zavarba jön az ember. Zavarba jön, elszégyelli magát. A képen a védtelen, világvégi kislány, hátán hatalmas kosár, ebben cipeli naphosszat a falevelet, az állatok alá alomnak. Ez a dolga. Így telnek a napjai. Fel és alá a kosárral a hátán.
Nem jár iskolába, nincs iskola, ahova járjon. Hiányérzete sincs, nem tudja, hogy kéne lennie hiányérzetének, nem hiányozhat valami, amiről nem tudjuk, hogy van, amiről nem tudjuk, hogy milyen.
Ma eszembe jutott a falevélhordő lányka.
Ma sírni kezdtem az évekkel ezelőtti tekintetétől.
Ma olvastam a hatástanulmányt, mennyit pénzt lehet megtakarítani, ha bevezetik a tizenhat éves kori tankötelezettséget.
Fog-e hiányozni a tizenhat éves múlt gyereknek, hogy nem lesz több lecke, ha nem akarja, nem lesz több csöngetés, évnyitó, tanárszigor. Hogy nem lesz francia szimbolizmus, Jedlik Ányos, szódolgozat és négyjegyű függvénytáblázatok.
Persze, messze van ez a falevélhordástól, tudom. Azt is, hogy kellenek szobafestők, vízvezetékszerelők, fodrászok. De tizenhat éves korig még egy szakma sem sajátítható el tisztességesen. És a közismereti tárgyak tanulása nem azért fontos, mert érettségi után mindenkinek tovább kell tanulnia.
De a lélek, még mindig hiszek benne, igenis más lesz, ha olvasta valaki az Ivan Iljics halálát, mintha nem. A leendő parkettázó lelke is.

Háború és béke

November óta riogat a háború réme Európában. Angela Merkel metaforája habitus és bankszámla szerint késztette az embereket aranyvásárlásra, ingatlanbefektetésbe. Kergette kétségbeesésbe. Külföldre. Intette sztoikus nyugalomra.
Még sokan élnek közöttünk, akik tudják, milyen az igazi háború. Sokan vagyunk, akik úgy nőttünk fel, hogy nagyszüleink történetei mélyen belénkivódtak, alapélményeinkké váltak az óvóhelyen átvészelt napok, a szőnyegbombázás rémülete, az éhezés, a pusztulás mindenre kiterjedő fájdalma. Elképzelhetetlen számomra, hogy ez újra megtörténjen.
A mostani háború vér nélküli háború. De vér nélkül is pusztít. Üres, eladó vagy kiadó házak a főváros körútjain. Megszűnő státuszok az iskolákban, a könyvtárakban. Fizetetlen számlák miatt utcára kerülők, reményvesztett ismerősök, alacsony testhőmérsékletű, lelassult mozgású hajléktalanok.
Ez háború, igen.
De vannak még szigetek. Szigetek, ahol béke van. Mosoly. Ha az ember összefagyott végtagokkal caplat a városban, megspórol két villamosjegyni pénzt. Egy joghurtos padlizsán árát. A török kifőzde, ahová piros orral beesik, apró, és meleg. A fejkendős asszonyság ragyog, törékeny üvegpohárban forró teát hoz, örül, hogy hozhatja. Melengetem a kezem a pohár falán, és nem érdekel senki, aki cinikus hangon azt suttogja a fülembe, hogy ezt jól megfontolt üzleti érdekből kaptam. Szeretem ezt a gömbölyű asszonyt, aki a béke súlyos megtestesülése. Szeretem és hiszek neki és kész.

Sokakban meghidegül

Dermesztő hét volt.
Kesztyű, sapka, sál kevés ide. Ahogy a fák szöveteiben a nedvek keringése, úgy lesz egyre lassabb, tétovább minden mozdulat. A reggeli tizenöt fok hideg nem késztet tettre, a vackon kuporgás ösztöne halkan nyűszítve tiltakozik. De muszáj menni.
Akinek már nincs hová, annak marad a szorongás a fűtésszámla miatt.
Akinek már fűtésszámlája sincs, reménykedhet, hogy idejében eljut a melegedők egyikébe.
De hová húzódjon az ember, ha a gyűlölet perzselő hidege éri el? Ha az üvöltés bekúszik az otthonokba, a menedéknek hitt helyre, a teásbögrén melegedő kéz kihűl a döbbenettől, a rémülettől. Mert tudja, hogy nem történelmi filmet néz, és mégis azt hallja, amit sem az isteni törvény, sem a józan ész szerint nem szabadna hallania. Hogy ki mocskos, hogy ki menjen haza. Az acsargó arcok, a magabiztos, megfellebbezhetetlen élű hang zeng a konyhámban, az ablakon túl a cinkék riadtan rebbennek szét az aranyvessző ágairól.
Aztán az egyetlenhez fordul az ember, akihez fordulhat. És szomorúan belátja, hogy Jézus szomorú mondata ma is alapige:
Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül. (Mt, 24, 12)
A lélek nyűszítve tiltakozik.


 

Szivárványt tűbe fűzni

Hetek óta dolgozom rajta, hogy felidézzek egy érzést. Sikertelenül. Egy régi érzést szerettem volna újra átélni, a testi és lelki elégedettségnek azt az állapotát, amire nyilvánvalóan képes voltam, mielőtt rászoktam volna a dohányzásra. Mielőtt beleestem volna a csapdába, mert sejtelmem sem volt róla, hogy azzal, hogy bánatomban rágyújtok, mert első szerelmem szakított velem, egyszerűen drogfüggő leszek. Mert a nikotin drog. Ha társul választottuk, azt hisszük, nem tudunk többé nélküle élni. Ráadásul büdös. Az ember állandóan rágógumizik, és mossa a kezét, mint Pilátus, hogy valahogy megszabaduljon a cigartta mocskától. Arról nem is beszélve, hogy az aggodalom miféle bugyraiba kergeti szeretteit.
Kerestem hát a tisztaság emlékét. Nagyon mályre kellett ásnom, és csak halvány foszlányok után kapkodtam, mint ahogy Orpheus tapogatózott vágyakozva az Alvilág sötétjében, hogy elérje Euridikét. Felidézni egy régvolt érzést olyasvalami, mint tűbe fűzni a szivárvány egy szálát.
Így nem maradt más választásom, mint újraélni a szabadságot.
Aztán eltettem a hamutartókat a konyhaszekrény mélyére.