Molnár Krisztina Rita Naplopó

2015. november 23., hétfő

Szószövő Rendezvények a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban

Miénk a könyvtár – Szószövő Rendezvények - Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár

2015. november 19., csütörtök

ERZSÉBET-NAPI ÁTUTAZÓ

Szelíd novemberi este.

Váratlan idő. Váratlan időm keletkezik, ma mindenki későn ér haza, és egyedül vagyok. Fáradt is. Kellene egy jövő évi naptár. Beszaladok az evangélikus könyvesboltba. Nehezen találom, a kis üzlet a templom mögé bújt az átépítés miatt. Még kisebb, de kedves zug, az ismerős eladó jelenléte az állandóság nyugalmával tölt el a kavargó, bolond napok, hónapok között.

A Deák téren egy lány hang-on játszik. A templomlépcsőn az ezüstre festett szoborember határozottan rámutat. Veszek egy kávét papírpohárban. Maradok.

(Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=4pHmwySS3tM)

A lány kezében aranyló hangtállá válik a Deák tér, vizében békében nyüzsög az élet.

A tengermély mindennapjai című természetfilmet nézem. Atlantisz, korallok, a háttérben óriáskerék, Erzsébet téri árusok, a Váci utca torkában kürtős kalács. Színes japán, német, orosz halak úsznak a félhomályban. A lány guggol, játszik, a zene tibeti meditáció és gyógyító hangtálak bongását idézi, időnként az evangélikus templom órája is csatlakozik hozzá. Összecsengenek. A padokon teknősök őrizgetik az örökös mozdulatlanságot.

Rózsákról akartam írni ma, nem a mélyzöld, aranyló csillámú tengerről, és verset, nem blogbejegyzést. Köszöntőt, de ez a hang túl messze hömpölyget a sorvégektől. A rózsákat Erzsébet nagymamámtól hallottam először, a csodát, amikor a királylány a télben a koldusoknak titokban kenyeret vitt, és rózsává váltak a kötényében, hogy le ne lepleződjön. Koldusok a Deák téren is vannak, és én nem vagyok eléggé Erzsébet, a pénz mellé cigarettát nem adok. Nincsenek rózsák a kötényemben. Ma ezt tanultam.

Azt is nemrég tudtam meg, hogy volt egy kertész, Márk Gergely volt a neve, rózsákat nemesített, csupa híres rózsát, és az arca olyan szelíd, mint itt a teknősöknek a padon. Az Árpádházi Szent Erzsébet rózsája aranyérmet kapott Rómában a rózsaversenyen, azt is akkor hallottam először, hogy a rózsáknak van versenye. Hát nem csodálom. Ez a rózsa aranyat ér.

(A kép forrása: http://cinnamon4x.cafeblog.hu/2015/06/19/teljes-pompaban-magyarorszag-legnagyobb-rozsakertje-a-rozarium/)

Azért azt még szerettem volna, hogy

Erzsébet csöndes volt.

Nagymamám.

Annyi jó ebédet,

annyira egészet

soha nem eszem már talán.

Mert amíg ő főzött,

mindegy, hogy sütőtök

volt és négy karika kolbász

per fő a levesbe, az is csak hetente,

és hogy a kenyér se sonkás

csak baracklekváros,

de volt mákos és diós bejgli,

lehetett a parkba menni,

a konyhában bordó kockakő,

volt sakk és römi,

ki nevet a végén,

és érettségi félév

- hát nem jár ezért

egy rózsatő?

egy csillagköz? egy fényév?

2015. október 8., csütörtök

"MY SHADOW'S THE ONLY ONE THAT WALKS BESIDES ME..."

Hát van az úgy, hogy az ember nem leli az árnyékát. Nem, nem árnyéka önmagának. Nincs árnyéka.

Nincs árnyéka, nincs jelen. Kilép a térből, ki az időből.

Nincsenek színei. Fekete vagy fehér.

Sötétben van. Vagy teljes, moccanatlan fényben.

Az árnyék nélküli létben nincs félelem.

Nincs ott semmi.

A semmi van ott.

Az árnyék nélküli lélektől a többiek félnek. Jönnek, mennek, nyúlik, törpül mögöttük az árnyék, fogy, dagad köröttük fény, játszik, fogócskázik, bújócskázik velük sötétség, világosság. Megrettennek, ha vége a játéknak, a fény elől, az éjsötéttől nincs hova szaladni, nincs hova bújni.

Peter Schlemihl, is az az átkozott, szerencsétlen, árnyékavesztett lélek. Ijesztő. Aki elveszti az árnyékát, az életét hagyja el. Elveszett. Lúzer. Sem öröm, sem szerelem meg nem válthatja.

Ahogy kisöccse, a meseirodalomban később felbukkanó Peter Pan sem képes felnőni az árnyéka nélkül. Sohaország nem tűri az ölelést, hiába varrja vissza Wendy Peterre az árnyékát.

(http://hdmoviespoint.com/peter-pan-movie-720p-dual-audio-free-download/)

A boszorkányoknak sincs árnyékuk. (A Mákszem és Gubó eltűn(őd)ik című mesekönyv most lett kész. Kata, a boszorkánytudós ki kell álljon a napra, hogy bebizonyítsa a két gyereknek, nem boszorkány. Van árnyéka.) A tündéreknek sincs. Az angyaloknak sincs. A halottaknak végképp. Az élőhalottaknak sem.

Hogy lehet visszaszerezni? Jaj, hogy...?

Váratlanul.

Nekem ma este új árnyékom nőtt.

A fiamtól kaptam, bár ő csak elővette a gitárját, és bogarásztunk a YouTube-on a kották közt böngészve, kereste az akkordokat, és énekeltünk, I walk a lonely road, the only one that I have ever known, don't know where it goes, but it's home to me and I walk alone, hát így, együtt I walk alone, és közben eszünkbe jutott, hogy a bátyja ezzel a számmal állított haza tizenkét évesen, hogy ez a kedvence, és táncoltunk is egy kicsit, ülve, mert úgy is lehet, but it's home to me, fekete a fiam gitárja egyébként, és volt valami fehér is, fények, árnyak, bújócska, játék, már ahogy az életben lenni szokott.

(http://andersaito.deviantart.com/art/Boulevard-of-Broken-Dreams-104536294#showMedia)

https://www.youtube.com/watch?v=aGzgoSg5OZg

2015. szeptember 3., csütörtök

MI JÁR A FEJEMBEN?

A fb szokta ezt kérdezni tőlem, de általában költői kérdésnek tekintem, és nem szoktam rá válaszolni.

Most mégis megpróbálok, bár nem gondolom, hogy a világ maga a Hyde Park, ahol mindenki elmondhatja büntetlenül mindazt, amit gondol, hogy ne szoruljon belé, hogy ne fojtsa el, ments Isten. De mégis, úgy tűnik, a világháló mégis az, és ha ez segít, akkor áldott legyen.

(http://judlorin.blogspot.hu/2009/11/i-love-london.html)

De hogy mindazt, ami a fejemben jár, kényszeresen megosszam a világgal, nem tudom elképzelni sem. Micsoda magányok fortyognak, bugyorognak ezen a felületen - néha, néha elképedek ezen, amikor időm védelmét félretéve belenézek a napi megosztásokba, és látom, hogy születésnapi torták, házassági évfordulók, első írásfüzetek, és ki tudja mi még kerülnek a nyilvánosság elé. Így aztán védem magam, mert előfordul, hogy a fejemben egy ideig semmi nem tud járni, belezsúfolódnak a közös nyaralások fényképei a menekültek fényképeivel együtt, és a megnyitott és elolvasott esszék, vélemények, kritikák, válaszok és viszontválaszok, és kavarognak. Soha nem látott mennyiségben és felbontásban áradnak a fejembe a világ eseményei, és még ki sem alakulnak róluk a saját gondolataim, máris tömegesen kapom mások gondolatait. Hihetetlen az események és a reflexiók egymásutánja, pedig meggyőződésem, hogy több időre lenne szükség, hogy az ember gondolhassa, amit gondol, hogy legyen a dolgoknak csendje és ideje.

Ezért lehet, hogy az írás mégiscsak szakma is meg felelősség is, nem egyszerű retorikai vagy más formai bravúr. Nem beszélve arról, hogy mostanra - rendkívül demokratikusan amúgy - mindenki véleménye azonnal olvasható, azoké is, akik soha életükben nemcsak nem írtak, de nem is olvastak semmit. Például Tóth Krisztinától. És tessék, a mai napom estéjébe, egész napos ügyintézések és vizsgálatok után hazaérve, belezsúfolódott a pitbull-vers körüli botrány. Az aggodalom egy kedves és kiváló költőtársért, és magunkért, mindenkiért.

Félek a pitbulloktól, akkor is, ha ez előítélet, és azoktól is, akik a pitbullokat féltik egy verstől. A verset fel szoktam olvasni Szószövő foglalkozásaimon, mert jó vers, játékos, és mi mással lehetne legyőzni a félelmet, ha nem játékkal?

Úgy látszik, félelmes időket élünk, néhány napja írt Kiss Judit Ágnes az idegenektől és az agressziótól való félelmeiről remek esszét. (http://kissjuditagnes.blog.hu/2015/09/01/tudok_en_felni_magamtol_is)

És erre egy újabb tessék. A pitbullok védelmében megfenyegetnek egy magyar állampolgárt. Egy költőt. Megdöbbentő, hogy még mindig ekkora hatalma van a versnek. Hogy félteni kell az olvasókönyvtől is.

És miközben ez kavarog a fejemben - mert nem járhat benne semmi, szép, békés tempóban nézelődve a tájban -, arra gondolok, hogy hogy a csudába lehet mesekönyvet dedikálni a Pozsonyi Pikniken, miközben a pályaudvarokon a gyerekeknek nem elég a víz. Aztán arra, hogy biztos van, aki szerint ez példaszerűen demagóg gondolkodás, de én mégis elpirulok, miközben megosztom a dedikálás időpontját.

Közben az is a fejemben jár, hogy mit mondok majd a holnapi felolvasáson, ha egy gyerek őszintén megkérdezi, mi történt az arcommal. Kalózhajóra gondoltam először, hogy azt mondom, igaz ügyért harcoltam, de most felmerült bennem, hogy a 4-5 centis műtéti sebhely akár egy kutyaharapás nyoma is lehetne. A kutyát persze magamban nevelgettem, mert ahogy Woody Allen pontosan megfogalmazta: "Soha nem gurulok dühbe, helyette tumort növesztek." Jó, ezt most kivágták, csak annak nyomát őrzi a seb, hogy nem lehet nyom nélkül megúszni. Hogy nem lehet nem szembenézni az agresszióval.

És azzal, hogy vannak a pitbullok meg vannak, akik megpróbálják megmutatni, hogy kell legyőzni a félelmet - játékkal - , de a pitbull olyan, hogy ezért is megharagszik. Mert a pitbull szeretne kedves és aranyos lenni. De olyan kedves aranyos, akitől azért félnek.

És az is a fejemben jár, hogy hogy fordulhat elő, hogy egy magyar költőt más magyar költőknek kell megvédenie a pitbull-tenyésztők haragjától. Teljes elmebaj. Miközben biztosan van mindenkinek jobb dolga is. Ha más nem, vigyen vizet vagy, matracot vagy pulóvert a pályaudvarokra. Ha nem akar mondjuk épp otthon felmosni vagy meglátogatni idős rokonait vagy felolvasni egy mesét a gyerekének, vagy sétálgatni a fák alatt a kedvesével. De nem.

Mások nem Tóth Krisztinát támadják, hanem Esterházy Pétert, nem mondok mást, mert én is félek, féltek másokat, de van olyan magyar falu és város (több is, amelyiknek nem inge ne vegye magára), ahová Esterházy Péter könyveit még soha nem olvasott képviselők szerint nem tanácsos meghívni egy liberális írót.

És közben a Példabeszédek is a fejemben jár:

"A bölcsek nyelve ékessé teszi a tudományt,

a balgák szája pedig dőreséget bugyogtat." (Péld. 15, 2)

2015. szeptember 1., kedd

A MESTERSZAKÁCS KRUMPLIJA

– P. Horváth Tamással Norvégiában –

E pillanatban a kedves olvasó még számíthat tejszínnel habart hercegnőburgonyára, blansírozásra és tűzdelésre, rafinált fűszervajjal való alufóliába bugyolálásra, esetleg a legújabb lila vagy rózsaszín fajták gombahabbal megbolondított vagy szuflírozott változatára.

De nem.

P. Horváth Tamás azok közé a mesterszakácsok közé tartozik, akiknek zseniális megoldásai az egyszerűség jegyében születnek. P. Horváth Tamás, a bölcsész-mesterszakácsok csekélylétszámú halmazának tagja. Egyszerűbben szólva – és így kell szólnunk, ha hűek vagyunk hozzá – író. A Zsolnayak és Pécs szerelmes krónikása. A szerelmes jelző nem cizella, egyszerű igazság. Ahogy az a bizonyos krumpli is az volt.

Mielőtt tovább csigáznám az olvasók kíváncsiságát és ízlelőbimbóit, elmesélem, hogy miféle forgandó szerencsének köszönhető, hogy együtt töltöttünk öt napot. Az Oslóban élő Dobos Éva műfordító szökkenő kedvű elméjéből kelt a gondolat: Magyar-norvég irodalmi és gasztronómiai fesztivált kellene rendezni Undredalban. Itt a közelben, egy fjord partján.

Az ábrándot tett követte, és Éva társakra, írókra, színészekre, folkloristákra, népzenészekre és néptáncosokra lelt, akik szintén nem rettentek a hosszú úttól. Undredal magyar neve egy jókedvű telefonbeszélgetésben lett Tündérvölgy. Talán nem is kíván további magyarázatot, hogy egy magyar mesterszakácsnak, aki író, és Tündérváros címmel írt regényt (P. Horváth Tamás: Tündérváros. Zsolnay Miklós titkos élete, PRAE.HU - Palimpszeszt, 2014.), ott a helye Tündérvölgyben. A fesztivált – mint a kezdő fesztiválokat általában – jellemezte némi művészi összevisszaság, de a létrejövő alkotások minőségét mindez természetesen nem érintette. Mindenki mindenben részt vett – táncoltunk moldvait, árultunk tombolát, pucoltunk krumplit Kun Árpád vezetésével, és szeleteltünk két láda uborkát sajtszeletelővel (jelzem, fantasztikus megoldás, ha Norvégiában járunk, tekintettel arra, hogy arrafelé nincs uborkagyalu), a legnagyobb hős azonban a három napon át a mesterszakács keze alá dolgozó konyhalányt és magyar-angol nyelvű pincért alakító Hajdú László színész volt.

A fjord borzongató gyönyörűségeire a hely és az idő most nem alkalmas, de két norvég morzsát azért ideszórok a P. Horváth Tamás szalvétájára.

Undredaltól, azaz Tündérvölgytől nem messze legel a település 230 kecskéje. Tejükből a helyi sajtüzem készít különleges, lassú érlelésű keménysajtot. Efféle sajtüzemek más magas hegyek között is működnek, például az Alpokban. Arról viszont nincs tudomásom, hogy bárhol máshol a világon készítenének barna sajtot is. A barna sajt a takarékosság csodája. A sajtkészítés melléktermékeként létrejött írót nyolc órán keresztül főzik. Ezalatt az író besűrűsödik, és a benne lévő kecsketejcukor karamellizálódik. A végeredmény megosztó és hihetetlen íze egyszerre idézi a lengyel tejkaramellát, és a kecskesajtot.

A másik morzsa a gofrié. Amit soha nem szerettem. Túlbonyolított műpalacsintának, az elektromos konyhai termékek üzleti fogásának gondoltam mindig is. Aztán egy fjordparti skanzen réges-régi tárgyai között megláttam egy kétszáz éves öntöttvas gofrisütőt. Beleszerettem a patinájába. És abba, hogy lényegét tekintve hasonlít dédnagyanyám vas palacsintasütőjére. Így esett, hogy a Bangó Alizzal tartott KÁLYHA-KÉP-REGÉNY előadásunk utáni estén vettem magamnak Undredal parti büféjében egy gofrit. Helyi málna- és áfonyalekvárral. És azzal a valamivel, ami a tejszín és a tejföl között helyezkedik el. A tészta könnyű volt, felhőpamacs. Nem is emlékeztetett az itthonról ismert vastag, kemény gofrikra. Így volt finom, ahogy. Hidegben, kabátban, sállal a nyakamban, a gleccserfolyó zúgásával a fülemben, a hegyóriások alatt. Utána pedig jólesett moldvait táncolni Török Tilláék zenéjére Czigány Péterék néptánc-csoportjával.

És akkor Tamás. Mert nem szeretném megbántani. (Dehogy bántasz – mondaná.) Három napon át főzött ránk, és mondhatom isteni dolgunk volt. A málnaleveshez Kun Árpád hozta a málnát a szomszéd fjordból. A maradékot az utolsó nap reggelén csak úgy állva, dobozból ettük Tillával. (Soha finomabb reggelit…!) Ettünk csirkepörköltet uborkasalátával, brassóit, és gombakrémlevest sok-sok vajjal és fehérborral főzve, és barackos-túrós rétest. A norvég vendégek számára konyhabemutatót is tartott a mester.

De a legmeghittebb mégis az utolsó, oslói este volt. Éva hívott meg bennünket magához. Ültünk fölhúzott lábbal a konyhaszéken, beszélgettünk. És Tamás közben csak nekünk főzött. Nem mellesleg hirtelen sült marhát. – Egyszerű – mondta –, csak ott rontja el mindenki, hogy nem meri felforrósítani eléggé az olajat. Félnek tőle. Pedig akkor kell beletenni a kakukkfűvel, borssal előre fűszerezett húst, amikor az olaj füstölni kezd. Így alakul ki a húson kéreg, ettől nem szárad ki. Öt perc múlva még rádobok egy darabka vajat, kicsit megsózom, és kész is. Lefedem, hagyom még öt percig állni, és lehet enni.

A krumpli akkor már sült a sütőben. Felvágta, aláöntött jócskán a fehérborból, és szalonnakoronákat szórt rá. Lehet, hogy egy kis vajat is rádobott. Csak úgy egyszerűen. Ahogy a királyok.

2015. július 21., kedd

EGY SZÁL GYERTYA

A vékonyszálú, de erős gyökerek Galíciába vesznek.

Onnan érkezett valamikor anyai családom anyai családja. A lengyel felmenők itt aztán más felmenőkkel szaporodtak és szövetkeztek - próbáltak életben maradni.

Hogy mi volt a közös? A keresztnevünkön kívül? Pédául a hajunk. A vékonyszálú, de erős hajunk. Az enyém sem nő meg soha rendesen, vékony. A nagynénémé a sugárkezelés után újra kinőtt, kedves, kicsi, erős hajacska. Némi reményt adott.

Közös volt még a teljes, örömmel, élettel teli élet. A munka mint alapvetés. A nem munkaidőhöz, nem fizetéshez kötött, belülről vezérelt munka. És a játék. Hogy nevetni egyet mindig lehet. A legnagyobb kulimász kellős közepén is.

A 2014-es könyvhéten egyszerre dedikáltunk. Tiszteltük egymás egész más műfaját. Örültünk hogy együtt lehetünk. Meg a szép napnak. Pedig nem volt akkoriban sok más örömre okunk. De ez elég volt. Épp elég ok a nevetésre.

Aztán nyár végén kiderült. Hogy beteg. Épp ő, a prevencióra nevelő orvos lánya. Tüdőgyógyász nagyapám erre nevelt bennünket: nincs fontosabb a megelőzésnél. És Kriszti el is járt tisztességgel minden szűrésre. De úgy látszik, van, amit nem lehet megelőzni.

Decemberben megbeszéltük, hogy januártól minden héten felmegyek hozzá. Nem, nem egyszerűen látogatni, hanem azért, hogy megcsináljuk a kötetét. Közel ötven éven át írta verseit. Soha nem jutott rá elég idő, hogy rendbetegye. Színésznő volt, gyereket nevelt, aztán az igazság nyomába eredt.

De a legelső mégis ez lett a bakancslistáján. A versek. Hogy azok még rendbe legyenek téve. Mint a ruhái, a könyvei, az edényei. Előkerültek a dossziék, a füzetek, a jegyzetlapok. Gépelve, kézzel, színlapszélekre, számlák hátuljára írva. És nekiláttunk a munkának.

Akkor még azt tervezgettük, elmegyünk együtt Galíciába is. Majd ha jobban lesz. Mert ez is rajta volt a bakancslistán. Mindez akkoriban történt, amikor a Galíciában játszódó KÁLYHA-KÉP-REGÉNY-t írtam. Egész más közelítésből jutottam oda, ahova ő vágyott. Ahonnan valók vagyunk. Mert Galícia multikulturális. Eredendően nem kirekesztő. Hát hogy is lehetett volna másmilyen a nagynéném, mint amilyen volt? Egyszerűen tisztességes. Aki a halála előtt két hónappal barackszín petúniákat ültet apró lakása ablakába. És két kezelés között András juhász özvegyének próbál segíteni.

Fél éve miden héten egy délutánt, egy-két órát, néha egy egész napot együtt töltöttünk. Különös együttlétek voltak. Halott édesanyám húga, akivel a verseken keresztül bejártuk az életét. Néha úgy éreztem magam, mint Vergilius Dante mellett. Mert csak kísérő lehettem. Biztató árnyék. A fájdalom, a fogyó, elfogyó test magányos műfaj. Nem sajnálkoztunk, nem nyafogott, nem nyafogtam, Dolgoztunk. És ettünk kaporlevest. Spenótot tükörtojással. Aztán hazáig bőgtem a kocsiban.

Ebben a félévben szintén más közelítésből jutottunk oda barátommal, Simonyi Cecíliával, a Maléna kertje illusztrátorával, hogy nyáron, ha törik, ha szakad, elutazunk egy hétre Krétára. Mert ahhoz, hogy hiteles naplóregényt írjon Maléna, éreznie kell az illatokat, az ízeket, látnia a fényeket, a macskákat, találnia egy hatalmas articsókavirágot, fel kell törnie a lábát a cipőnek. Nem elég útikönyveket böngésznünk. Dolgozni mentünk, nem nyaralni - persze soha rosszabb munkát. De megdolgoztunk érte, nem volt egyszerű eljutni a KRÉTARAJZ helyszínére egyikünknek sem.

Indulás előtt még felhívtam Krisztit. Előző vasárnap már elbúcsúztunk. Azt mondta, dolgozzak, és ő egészen biztos benne, hogy jó könyvet fogok írni. Drukkolt nekem nagyon. Hogy tudjam tenni a dolgom. Az ő könyvét, a verseskötetet pedig már régen megígértem. Hogy elkészül, bárhogy is alakuljon. Megtisztelt a bizalmával.

És akkor megint összeértek a szálak. Hogy minden egyszerre van. Hogy megvan a repülőjegy, hogy el kell indulni, és fáj, hogy épp azon a héten, amikor már tudom, hogy bármikor.

Csütörtökön elmentünk Cilivel az Arkadi-kolostorba. A hegyre, ahol a XVI. század óta élnek ortodox szerzetesek. A kolostorba, amelyik az elnyomás elleni küzdelem szimbóluma Krétán. Meggyújtottam egy szál barna viaszgyertyát, és beszúrtam a homokkal teli edénybe. Ne szenvedjen - ezt kértem. Amikor leértünk a hegyről, vissza a városba, a nyüzsgésbe a csendből, a kakukkfűillatból, megszólalt a telefon.

Hát fáj. Persze, hogy fáj.

Fájt az is, hogy ezt a hetet töltöm épp derűs, fegyelmezett anyaggyűjtéssel. Amikor olyan jó lenne félbehagyni, és csak az ágyon hasalni és bőgni. De ő sem hasalt le soha. Tette a dolgát.

Rendben lesznek a versek is, Kriszti. Egy cseppet se félj.

2015. július 12., vasárnap

MÁKOS GUBA

Mindig is szerettem a mákos gubát. (Szeretném egybeírni is, de nem lehet. Pedig annyira a lényegéhez tartozik az egybenlét.)

Gyerekként azért, mert finom volt, anyaként meg sokszor voltam hálás azért, hogy zsúfoltabb estéken milyen gyorsan elkészül, és mégis népszerűségnek örvend. Néha nevetve emlegetjük a nagyfiúkkal, hogy egyszer, egy sietős nap sietős estéjén - különórákról, szülői értekezletről hazaesve - ripsz-ropsz elkészült, míg megfürödtek, aztán ripsz-ropsz befaltuk, és csak a végén, amikor mindenki tányérja üres volt már, kaptam észbe:

- Na, fiúk, mi hiányzott a mákos gubából...?

És senki, de senki nem vette észre, hogy épp a lényeg, a mák maradt ki.

Ha több az időm, komótosabban készül, kerül bele vaj, mazsola, esetleg dió is, és a megmaradt, ránkszáradt karácsonyi bejglivégek is mákos gubában szokták betölteni rendeltetésüket.

A szentendrei skanzen kérése kalandos úton érkezett hozzám. Hogy írnék-e mesét (egyébként ripsz-ropsz, mert jaj, határidő...!), mely a szabadtéri múzeum számtalan izgalmas helyszínén játszódik. Örültem, hiszen a lelkem egy részét a múzeumpedagógiának szenteltem, és hogy így egybekerüljenek a dolgok, akár a mákosgubában, igazán nem gyakori.

A történet illusztrátora Schall Eszter lesz, akivel két hete egész napos terepszemlét tartottunk. Jegyzetfüzettel a kezünkben jártuk be a skanzent Faár Tamara kíséretében, és ha lett volna rá idő, bizonyára még néhány napig hallgattuk volna őt, annyi különös dolgot tudhattunk meg tőle.

Találkoztunk a múzeum emblematikus kutyáival is, akiket igazán nem volt könnyű lefényképezni. Guba még csak-csak hagyta magát, de Mákostól úgy tűnt, távol áll a megfelelési kényszer...

Mákos és Guba

A történetben ők is szerepelnek majd, Mákszemmel és Gubóval együtt, akiknek alakját Schall Eszter formálja épp. Annyit azért már lehet tudni róluk, hogy ikrek, egy lány, egy fiú, a többi pedig maradjon titok.

De az biztos, hogy mindezt látni fogják: