ÜVEGHEGY ÉS SZÍVLENYOMAT

Múlt hét szombat. Az utolsó februári nap. A Műcsarnokban a könyvek ihlette Illuminációk -- a Gutenberg-galaxis stopposainak című kiállításhoz kapcsolódva kisebb és nagyobb gyerekekkel sétáltunk az  Üveghegyen. Megnézegettük, ki és mi mindenki bújhat el egy könyvben a recepteken, a szitakötőn és a gleccsereken kívül. Akár versek vagy macskák is... Délelőtt mesét írtunk az itt, ott, a kiállításon vagy a szívben talált szavakból, délután verset. Nem rigmust, nem mindegy-csak rímeljen-t. Szívlenyomatokat. 

Szerzők és szavak

Az Aranysityak antológiából olvasunk.

                                                            A kilenckezes Üveghegyi mese
                                                             

Verset írni lehet fekve, guggolva, négykézláb. És verset írni az is tud, aki még nem tud betűt vetni, de van mit írnia. És ha van egy jó íródeákja. Például az anyukája...

                                                     Lábujjhegyen, széken állva

Akinek a neve is versbeillő...

Iván Napsugár: A vicces vers

örül a Nap

okos Biblia

érthetetlen bácsi

vidám inciáni

bátor könyvek

boldog zene

 Huszárszky Veronika: Élmények

Amikor ide beléptem

olyan jó volt

jó volt mert

faillat volt

jó volt mert

volt kódex

mert szép képek voltak a falon

jó volt mert meleg volt

Együtt voltam anyával és Petivel

Huszárszky Péter: Csillagház

Itt még nem jártam

új múzeum, tágasság

teteszett a kódex, a fahasáb

díszes képek, régmúlt korok, újdonság

szökell a szív, nem kell félni

nagyító mögött, fényben házikó

Az ihlető művek egyike. László Bandy alkotása az Illuminációk kiállításon

És másika: Nagy Barbara installációja

(Az író-foglalkozás fényképeit Szabics Ágnes készítette.)

OROSZ NAPOK

Valahogy így alakultak ezek a hetek. Lariszával kezdődött. Azzal, hogy megadta a borscs receptjét. Borscsot legutóbb több mint harminc éve ettem, tekintettel arra, hogy anyukám szokta főzni, de ő már 1984-ben befejezte a borscsfőzést és minden egyebet. Szásától tanulta, akivel egy emeleten laktunk a Bajza utcában. Egy napon születtek, egy évben, a béke első napjaiban. Szása Péterváron, anya pedig Budapesten. Borscsot nem főzött gyakran, elég babrás, sok idő a rengeteg céklát lereszelni, a marhahús pedig nem volt sem olcsó, sem könnyen beszerezhető. 

Én sem akárhogy jutottam hozzá, ismerős tanár felnőtt fia vágott marhát karácsony előtt, ó, hát akkor főzök egy céklalevest, gondoltam, és lőn. A céklát térden állva reszeltem, nálunk nincs kisadag, sokan vagyunk, majd beszakadt a hátam. De a bársonyos, tejföllel kevert céklaíz, a megszolgált jutalom kárpótolt. Négy napig borscsot ettem. Négy napig tartó visszaút anyához az időben. 

Még szerdára is maradt egy kicsi. Aznap este volt a Jelenkor támogatói estje a Nagymező utcában, sietve mentem, parkolóhely sehol, mígnem a Hajós utcában mégis. Előttem és mögöttem is tétovázott valaki, öten tétováztunk együtt tovább, akár illemtudó betlehemesek:  Szabad-e itt parkolni autóval? Tábla nem tiltotta, automata sehol. Hát, akkor biztos szabad. 

Az esten többek közt Grecsó Krisztián is felolvasott. Erős, orosz áthallásokkal játszó próza az Orosz nyár, a játék nem kevésbé komoly, mint az orosz rulett, tétje az élet értelme (Mi más?), hogy akkor feleslegesen vagyunk-e itt vagy nem.  

Az est után piros cédula várt a szélvédőn, büntetés. Miért nincs bűnöm, ha van? Bűn, bűntudat, nem mindig akkor bűnhődünk, amikor a bűnt elkövetjük, bűnhődni muszáj, satöbbi, satöbbi. Pragmatizmus, empíriával alátámasztott Dosztojevszkij. Másnap a postán, ahol befizettem a csekket - támogattam volna inkább a Jelenkort ezzel az összeggel is... -, vásároltam még egy határidőnaplót (Minek...?), amihez ajándékba az Orosz konyha című szakácskönyvet kaptam. (Ennek. Hát ennek.) 

Este - mintegy vigaszképp -  grúz paradicsomlevest főztem (végtelen egyszerű és diós), aztán elhatároztam, hogy jövő szerdán a Verskapun Schein Gábor Jelenkorban megjelent Búcsúzni orosz módra című  verséről beszélgetünk majd. 

"Utazni visszafelé, nem hagyva ki egyetlen

állomást sem. Összegyűjteni minden kis részletet,

és egyenként letörölni őket a vonat ablakáról,

mint megannyi párás, üres képet..."

Mára pedig belepett minket a hó. Tél van, igazi, orosz.

(A borscsot ábrázoló kép forrása: http://www.origo.hu/archivum/20131026-lazar-chef-a-lifehu-sztarszerzoje-bemutatja-az-orosz-konyha-specialitasait.html)

JE SUIS

Nem tudtam, mi az, ami olyan erős reakciót vált ki belőlem, amikor először megláttam a képet. Hát persze. Az együttérzés, a szolidaritás, a részvétel a közös gyászban, a zsigeri tiltakozás mindenfajta erőszak ellen. De valami még, még, ennél mélyebben.

Hát persze...! Nem a szavak értelme hatott rám pusztán. A vizuális élmény, a betűk látványa mélyebb kötődést érintett meg az agyamban. Úgy, hogy aztán látva a rengeteg fb-megosztást, többször, reflexből félreolvastam.

Persze nyilván nem véletlen az áthallás, és most nem csupán arról van szó, hogy gyakran hangoztatom, nem hiszek a véletlenekben. 

Akár szándékos, akár nem, a mementó szlogenje Jézus-allúziót rejt magában. És nem csak a vizuális élmény szintjén. Nem csak a hangok, a betűk majdnem egybevágóságában. A "Je suis Charlie" azt is jelenti, "Áldozat vagyok." Nem, nem tehetetlen áldozat, hanem vállalt sorsom beteljesítője. A "Je suis Charlie" azt is jelenti, nem a hatalom, és nem az erőszak oldalán állok. Azt is jelenti, kimondom az igazságot, akkor is, ha megölnek érte. Ahogy Charlie Hebdo tette. Hiszen nem volt hajlandó félelemben élni. Ahogy Jézus sem volt hajlandó rá. És ahogy azok a muzulmán tömegek sem hajlandók rá, akik deklarálják: nem a nevemben történt az a borzalom, ami történt.

Nem, nem is lehet elhinni, hogy hívők nevében ölni lehessen. A félelem, a paranoia, a hatalomvágy képes csak az erőszakra. Aki Isten nevében fegyvert fog, téved. 

Aki Istenben van, szabad, békéje és öröme belülről fakad. 

A szólás szabadságának jogát gyakorlókkal, a szó hatalmát és fegyverét használókkal csak azonos fegyvernemben szabadna harcolni. Ahogy teszi számos iszlám karikaturista. 

A Charlie Hebdo szerkesztői úgy haltak meg, mint minden Mercutio. A pengeéles, megalkuvást nem ismerő, nem Istent gyalázó, de a nevében elkövetett bűnök ellen tiltakozó, a tiszta ész volt a fegyverük. Piszkos golyókkal szemben esélytelenül. 

EGY POHÁR PEZSGŐ, AVAGY: EZ TÖRTÉNT BÉCSBEN

Pontosabban Szegeden történt. Hogy tegnap este, vagyis 2015 január 3-án a Szegedi Nemzeti Színházban volt egy ősbemutató. Egy operett ősbemutatója. És hogy vonatra szálltam, és elutaztam, hogy megnézzem. 

Nem másért utaztam oda, csak azért, mert szerettem volna látni az édesapámat vezényelni. Persze az ember egy operett közben nem látja a karmestert, csak néha a kezét, ahogy kiemelkedik a zenekari árokból, és a végén életnagyságban, amikor meghajol a színpadon. De mégis. Mégis ő az, aki összetartja a zenészeket, a kart, az énekeseket, aki varázspálcájával megteremti a kohéziót. Az operett nem az én műfajom, sőt, de a pezsgőt sem szeretem, mégis jólesik néha egy pohárral. És valóban olyan volt ez az este, mint alkalomadtán - ha könnyű, vidám alkalom adja - egy pohár jól behűtött pezsgő.

A Szegedi Nemzeti Színház épülete segíti ebben az embert. Fellner és Helmer, bécsi barokk, patina.

Mintha a monarchia óta mit sem változott volna a nagyérdemű...

Hát hol legyen az ősbemutatója egy Bécset idéző operettnek, ha nem Szegeden? A színházat 1883 októberében maga Ferenc József nyitotta meg.

                                                       Fehér és arany és ciráda...
Iván Sára librettója is a színháztörténet aranyos fényében ragyog. Felvonul mindenki, aki valaha a színházban felvonult a színpadra, a lánytestvérek akárcsak Antigoné és Isméné, Margit, a szobalány akárcsak Júlia dajkája, Moliere félreértései és intrikái, és persze

a szerelem, szerelem, szerelem minden változata. Alsó szint, felső szint, Tamino és Pamina, Papageno és Papagéna, ezen kívül egy kis népszínműves magyar tánc, zenei és színpadi gegek, no és ráadásul egy tündéri francia szobalány. (Őt egyébként Fischer Lilian játssza, remekül, a kedvencem.) A zene pedig, amit a zongorakivonat alapján Molnár László hangszerelt, allúzióival minden bécsi operettnagyság, Mozart, Strauss és Lehár előtt egyszerre tiszteleg. De hát így történt - ez történt  a zenével Bécsben.

Tehát, amikor felgördül a függöny, igazi mestermunkát láthatunk, palettát, amire a mesterfogások összes színe rákerült. A színpadon "Szép emberek szép ruhában szépen énekelnek." , ahogy Váradi Katalin, a neves operettkarmester a műfajt egész precízen meghatározta.

Tényleg szépen énekeltek, nem csoda, a primadonna a Simándy-énekversenyen feltűnt mezzoszoprán, Kálnay Zsófia, a bonviván pedig László Boldizsár. A jelmezek pompásak, az Elza szerepét játszó Nánási Helga ruháját az utolsó felvonásban szabályosan irigyelni kezdtem.

A szék, amin ültem. Remek helyen, az ötödik sorban középen, Sárika nagymamája mellett, akitől azt is megtudtuk, hogy a szerző már négyéves korában a porszívócsőbe énekelte a Lili bárónő slágereit. 

Aztán mind kijöttek, meghajoltak, és egészen el is tűntek a fényben. De hát a fényben ez a jó - meglágyulnak, összeolvadnak a kontúrok, sátrában együtt ragyog mindenki. 

Vezényelt: Molnár László

zeneszerző és operakarnagy

     A karmester, a lánya és a pezsgő

Hogy máshogy érhetne véget egy ősbemutató? Hát úgy, hogy az előadás után pezsgővel koccintunk a színpadon. Míg az ügyelő gyengéd hangja meg nem szólal a hangszórókból: "A pezsgőzés véget ért."

Menjetek békével - tettem hozzá magamban, és tényleg békével mentünk.

A DOLGOK MÓDJA

Kedves barátom és felesége főzőblogot indított. Sokan vannak így ezzel manapság, az internet a gasztronómiai blogírás virágoskertje. Nemzetközi versenyek jelzik, mennyire népszerű lett a műfaj. Néha a bőség zavarát érzem, és bele is borzongok: abszurd, hogy míg a világ nagyobbik része örül, ha jut egy tál étel naponta, a kevesek nem győzik túl- és túlszárnyalni egymást kulináriai csodareceptekkel.

Mégis. Mégis igent mondtam a kérésre, mert ez a blog más. Az én kemencém http://azenkemencem.com/ egyszerű ételeket mutat be, nem rafinált ételkölteményekben, biospecialitásokban, agyafúrt ínyencségekben tobzódik - és arra hív, lassítsunk, adjuk meg a módját. 

Az alapanyagok beszerzésének, az  ételek elkészítésének, az étkezésnek. A húslevesnek, a palacsintának, a halászlének is.

Dolgok módját megadni nem korszerű gondolat, nehézségeket okoz, kinek ideje, kinek pénze nincs erre a luxusra manapság. Megkeresni, melyik hentesnél kapható kukoricán nevelt csirke, utánanézni egy étel történetének, előkeresni a nagypapa fényképét a Dunából fogott ponttyal - idő. Emberléptékű idő. Erre lenne legnagyobb szükségünk.

Tehát igent mondtam, havonta egyszer a blog Irodalmi sarok http://azenkemencem.com/category/irodalmi-sarok/ című rovatában jelenik majd meg egy-egy írásom, lazán kapcsolódva valamelyik frissen elkészült ételhez. Ebéd utáni szieszta idejére.

Alább olvasható:
http://azenkemencem.com/molnar-krisztina-rita-halfogas/

KÁLYHA, KAPOR, KECSKE

Annyi minden van. Mindig. Ömlenek a dolgok a zsákból, nyakig érnek. Csak rakja az ember jobbra, balra, szépen sorba, rendbe, hogy kilásson alóluk, hogy eljusson valahogy a lényegig. És nem veszi észre, hogy ez a csapda. Mert ha mindent a helyére rak, épp oda nem jut el, ahova igyekszik. 

Én a kályhához igyekszem. A kályhához dőlni jó, mert duruzsol, mert jó meleg, mert ahol kályha van, otthon is van. A hucul kályhán képek is vannak, izgalmas, titokzatos képek. És a képek mögött történetek, akár Chagall képei mögött. 

Marc Chagall: A tánc

Nem csoda, a Kárpátok hegyvölgyeiben élő ruszinok közt épp úgy szól a magány, a bánat és az öröm a hegedűből, éppolyan a szegénység, mint a fehérorosz Vitybeszk-ben. A szegénységben meg úgy teremnek a mesék, mint a kapor. Csak szórják, szórják magjukat, azok repülnek a széllel innen oda, amonnan emide. Röpülnek a lengyel és zsidó és orosz és magyar és ruszin történetek, akár az apró és hegyes kaszatok, összekeverednek, aztán együtt kelnek ki. Ember legyen a talpán, aki megmondja, melyik szál honnan érkezett. Megtelik mesével a völgy, az apró falu, hegedűsök úsznak a levegőben, kecskék mondanak igazságot és vízitündérek tartják félelemben azt, akinek van félnivalója.

Már csak neki kéne ülni, leírni mindet, szórni bőven, mint nagymamám a kaprot a kert végébe.

Mert aztán úgy kibeszél kecskejáráskor az igazmondó kecske, hogy bújhatok szégyenemben a pad alá.

"A kaporleves kisimít,

a lengyel származásból,

nagymamámból ez maradt.

Apró, zöld szálak nedves ujjamon, 

már az is jó, míg aprítom,

lisztes rántásba habart

kapor illata elszántan kúszik

konyhán, át előszobán,

leng, a lélek új erőre kap,

tejfölre szedett bársony

fáradt torkomnak az első falat,

szorongó gyomrom ellazul,

átmelegszem,

nem fázom annyira."

(Ez maradt)

A vers vagy tizenöt éves, de a kaporleves mit sem veszített bársonyából. És a történetek a kályhán, azok sem, az ember már csak ilyen, kályha, leves vagy mese - melegíti így vagy úgy testét, lelkét mindenfajta hideg ellen. 

Decemberben nekilátok, hideg lesz úgyis, a könyv kéziratával meg el kell készülni tavaszra. 

A Kályhamesék Bangó Aliz gyönyörű hucul kályhacsempéi nyomán kelnek életre.

Bangó Aliz díjnyertes munkája, a hucul kályha
(A legalsó kályhacsempe Aliz névjegye. A képen Marci fiam mint kisinas, és Szotyi kutya is látható.)

ANNA

Ha lett volna egy lányom, Annának neveztem volna el. 

Amikor először bújt gyerek a hasamba, lánynak hittem, gyöngyöt fűztem vele gondolatban, és százszorszép-koszorút. Együtt fújtunk pitypangbóbitát.  Aztán kiderült, hogy két fiút várok, még később pedig az, hogy fiúkkal is lehet bóbitát fújni.

Anna nem lett, és három királyfim kitöltött minden időt.

Az Anna szépséges név, Kosztolányi szinte mindent megírt róla, amit meg lehet. Én sem szabadulhatok szimmetriájától, feltételes módjától, komolyságától. És attól, hogy úgy gurul ki az ember szájából, mint a gyöngy. Vagy a pára egy hideg, novemberi reggelen. 

Tapintatos, tiszta üzenet a kegyelemről.