Mindig azon a hintán szerettem volna lengeni, ott fönt a magasban. Meg pörögni a kupolából leengedett gyönyörű kék szalagon, átsuhanni a porond fölött könnyedén, elkapni a másik kezet, tudni, hogy megtart biztosan, a bokámnál fogva, a karomnál fogva, akárhogyan.
Cirkuszosnak állni, nem letáborozni, és lepányvázni a mindennapok megtartó köteleivel a kimért időt -- hányszor kívántam ezt.
Csak egyetlen szállal kötődni, nem a földhöz, az éghez.
Csak a megfoghatatlan lebbenés, egy csillanás a sötétben.
Minden fölösleges, ami nehezék.
Pányva helyett bár tartana minket a biztos a pókfonál.
2011. december 30., péntek
2011. december 29., csütörtök
Lobogó felkiáltójelek
A patthelyzet érvek nélküli makacssága, az igen, de nem végtelensége az óvodások vitakultúráját jellemzi leginkább. De a óvodaudvar vitái is valahogy véget érnek, ha másként nem, jön az óvónéni, és mindenkit beterel a csoportszobába, mert uzsonnázni kell.
Felnőttek esetében az álláspontok mozdulatlansága a kétségbeejtő tehetetlenség megnyilvánulása. Aggasztó és elszomorító.
Menjetek innen, nem megyünk, lássátok be, hogy helytelen dolog meghamisítani a valóságot, nem látjuk, ez a mi területünk, akkor is maradunk, maradunk, maradunk.
De meddig? Hol az a pont, amikor még látszanak a prioritások, az, hogy az élet sokkal fontosabb egy igazságnál? Tényleg, fontosabb? Igen, azt hiszem.
De van olyan stádium, amikor már nem lehet elmozdulni, mert elgyöngül a test, elerőtlenedik a lélek, már csak azt az egyetlen igaz célt látja, ami miatt éhségsztrájkba kezdett, ami miatt úgy döntött, hogy feláldozza magát, nem törődik elveszített állásával, az éhséggel, a hideggel, a zajjal, a kordonépítőkkel, már a szeretteivel sem, igen, van, amikor már az sem fontos, hogy valahol valakik aggódnak érte, hogy van otthona, hogy van két kar, amelyik a nyaka köré szeretne fonódni.
Jan Palach sem törődött vele. Mielőtt lángba borult a teste, nem gondolt arra, hogy valaki meleg levessel várja, hogy valaki megölelné, hogy az életet ajándékba kapta. Nem gondolt, mert az ok, ami miatt úgy döntött, egyetlen hatalmas lobogó felkiáltójellé kell válnia, óriásira nőtt benne, minden kis rést kitöltött, és nem maradt egy porcikája sem a szeretet láthatatlan mozdulatai számára.
Felnőttek esetében az álláspontok mozdulatlansága a kétségbeejtő tehetetlenség megnyilvánulása. Aggasztó és elszomorító.
Menjetek innen, nem megyünk, lássátok be, hogy helytelen dolog meghamisítani a valóságot, nem látjuk, ez a mi területünk, akkor is maradunk, maradunk, maradunk.
De meddig? Hol az a pont, amikor még látszanak a prioritások, az, hogy az élet sokkal fontosabb egy igazságnál? Tényleg, fontosabb? Igen, azt hiszem.
De van olyan stádium, amikor már nem lehet elmozdulni, mert elgyöngül a test, elerőtlenedik a lélek, már csak azt az egyetlen igaz célt látja, ami miatt éhségsztrájkba kezdett, ami miatt úgy döntött, hogy feláldozza magát, nem törődik elveszített állásával, az éhséggel, a hideggel, a zajjal, a kordonépítőkkel, már a szeretteivel sem, igen, van, amikor már az sem fontos, hogy valahol valakik aggódnak érte, hogy van otthona, hogy van két kar, amelyik a nyaka köré szeretne fonódni.
Jan Palach sem törődött vele. Mielőtt lángba borult a teste, nem gondolt arra, hogy valaki meleg levessel várja, hogy valaki megölelné, hogy az életet ajándékba kapta. Nem gondolt, mert az ok, ami miatt úgy döntött, egyetlen hatalmas lobogó felkiáltójellé kell válnia, óriásira nőtt benne, minden kis rést kitöltött, és nem maradt egy porcikája sem a szeretet láthatatlan mozdulatai számára.
2011. december 28., szerda
Hóemberke
A Márton-napi liba csontja régi időjósló. Ha fehér a csont, havas lesz a Karácsony, ha szürkésbarna, fekete lesz az ünnep. A mi idei libánk homályos választ adott, egyik csont fehér volt, a másik sötétebb.
Luca-napi búzánk, ilyen sem fordult még elő, nem kelt ki.
A Borbála napján hajtatott ringlószilva-ág viszont három gyönyörű, sötétrózsaszín virágot bontott.
Az élet tehát tele van ellentmondásokkal. A hó esett, itt nálunk néhány napig meg is maradt, egyik nagyfiam meglepetésül apró hóembert állított a konyhaablak elé, ahányszor csak kinézek, melegedjen meg a kedvem a kedves, csálé diómosolytól. Még most is melegít, pedig répaorra a sárba pottyant, mosolya elolvadt.
Sic transit gloria mundi!
Ez vár ránk.
De sebaj.
Amikor megláttam a havat kupacba kotró nagyfiút, az a pillanat múlhatatlan.
Luca-napi búzánk, ilyen sem fordult még elő, nem kelt ki.
A Borbála napján hajtatott ringlószilva-ág viszont három gyönyörű, sötétrózsaszín virágot bontott.
Az élet tehát tele van ellentmondásokkal. A hó esett, itt nálunk néhány napig meg is maradt, egyik nagyfiam meglepetésül apró hóembert állított a konyhaablak elé, ahányszor csak kinézek, melegedjen meg a kedvem a kedves, csálé diómosolytól. Még most is melegít, pedig répaorra a sárba pottyant, mosolya elolvadt.
Sic transit gloria mundi!
Ez vár ránk.
De sebaj.
Amikor megláttam a havat kupacba kotró nagyfiút, az a pillanat múlhatatlan.
2011. december 21., szerda
Schlézingeréknél már esik
Micsoda nap! Mondtam is a fiúknak, igazi csoda, hogy épp ma, amikor végre elkezdődik a szünet, esik a hó. És esett, esett egész délután.
A városban is, ahol feladatról feladatra kujtorogtam, mint egy akadályversenyen.
A Mozgó Világ estjére, ami ezen a különös télen egy lakásban volt megtartva, már az időközben kényszerből vásárolt sapkában érkeztem. Mert mikor hagyja otthon a sapkáját az ember?
De a Mozgó-esteken hamar átmelegszik. Nevével ellentétben hibátlan állandóságot képvisel ez a lap, ami idővel kályha lett, origó. Ahol még tizenéves koromban az első versem megjelent, ahol valaha Berkes Erzsébet fogadta szerkesztői szobájában a költőket, hogy aztán ízekre szedje kincsként odahordott verseiket. Minden egyes jelzőért csatát kellett vívni. Erzsi egyszemélyes iskola volt. Jó tanító, nem szívbajos, nem érzelgett.
Volt nívódíj-átadás és libatöpörtyű, barátkozás barátokkal és mandarin. És P. Szűcs Julianna laudációja, Rippl-Rónai Schlézingeréknél már esik című festménye köré szőtt mondataival. Tökéletes cím. A nyakoncsípett pillanat. Sőt. A nyakoncsípett következő pillanat. Ez több, mint impresszionizmus. Ez a prófétálás finom tudománya.
Hazafelé kiszállították az embereket a metróból, műszaki hiba, csak ennyit mondtak. Sejthettem ebből, hogy nem lesz egyszerű hazajutni, és nem is volt. Budakeszin lovat váltottam, és némi hótakarítás után autóba ültem. Az erdei út maga volt a rémület. A hó szakadt, a tisztítatlan út szinte láthatatlanná vált. Bevallom, hangosan imádkoztam. Haza kell érni, ha az embert a gyerekei várják. Egy autó, amelyik megelőzött, az árokban kötött ki. Egy kicsit még most is remeg a lábam, de itthon vagyok.
Rég volt, hogy bársonycipőben, harisnya nélkül lehetett utcára menni. De ha már Horváth Ildikó textilművész ilyen kedves volt, és elküldte a képeket, amelyek a szeptember 18-án Zsámbékon megnyitott kiállításon készültek, lássuk, milyen volt télikabát nélkül az élet! (A ruha, amiben a kiállítást megnyitottam, szintén Horváth Ildi műve.)
További képek itt:
http://www.zsambek.hu/tart/index/41/1
És még egy kép, ami időközben érkezett. Szegedi Katalinnal beszélgettem november 25-én, Katalin-napkor, a Kokukk Egyesület gyerekirodalmi rendezvényén Telkiben.
A városban is, ahol feladatról feladatra kujtorogtam, mint egy akadályversenyen.
A Mozgó Világ estjére, ami ezen a különös télen egy lakásban volt megtartva, már az időközben kényszerből vásárolt sapkában érkeztem. Mert mikor hagyja otthon a sapkáját az ember?
De a Mozgó-esteken hamar átmelegszik. Nevével ellentétben hibátlan állandóságot képvisel ez a lap, ami idővel kályha lett, origó. Ahol még tizenéves koromban az első versem megjelent, ahol valaha Berkes Erzsébet fogadta szerkesztői szobájában a költőket, hogy aztán ízekre szedje kincsként odahordott verseiket. Minden egyes jelzőért csatát kellett vívni. Erzsi egyszemélyes iskola volt. Jó tanító, nem szívbajos, nem érzelgett.
Volt nívódíj-átadás és libatöpörtyű, barátkozás barátokkal és mandarin. És P. Szűcs Julianna laudációja, Rippl-Rónai Schlézingeréknél már esik című festménye köré szőtt mondataival. Tökéletes cím. A nyakoncsípett pillanat. Sőt. A nyakoncsípett következő pillanat. Ez több, mint impresszionizmus. Ez a prófétálás finom tudománya.
Hazafelé kiszállították az embereket a metróból, műszaki hiba, csak ennyit mondtak. Sejthettem ebből, hogy nem lesz egyszerű hazajutni, és nem is volt. Budakeszin lovat váltottam, és némi hótakarítás után autóba ültem. Az erdei út maga volt a rémület. A hó szakadt, a tisztítatlan út szinte láthatatlanná vált. Bevallom, hangosan imádkoztam. Haza kell érni, ha az embert a gyerekei várják. Egy autó, amelyik megelőzött, az árokban kötött ki. Egy kicsit még most is remeg a lábam, de itthon vagyok.
Rég volt, hogy bársonycipőben, harisnya nélkül lehetett utcára menni. De ha már Horváth Ildikó textilművész ilyen kedves volt, és elküldte a képeket, amelyek a szeptember 18-án Zsámbékon megnyitott kiállításon készültek, lássuk, milyen volt télikabát nélkül az élet! (A ruha, amiben a kiállítást megnyitottam, szintén Horváth Ildi műve.)
http://www.zsambek.hu/tart/index/41/1
És még egy kép, ami időközben érkezett. Szegedi Katalinnal beszélgettem november 25-én, Katalin-napkor, a Kokukk Egyesület gyerekirodalmi rendezvényén Telkiben.
2011. december 19., hétfő
Nénike csokorral
Hóbogyó, csipke, galagonya. Gondosan körbebugyolálva borostyánnal.
Ezt árulta a nénike, az ünnepi asztal dísze lesz, mondta nekem, meglátja, a piros az ünnep színe.
A másik néni még délelőtt szólított meg, jól öltözött, ápolt, nem is néni, inkább idős asszony, adnék-e akármennyi pénzt, ha lehetne, befizette a csekkeket, most élelemre gyűjt, így fogalmazott.
A Deák téren, a templom mellett ősz férfi, egy furulyát fúj, nem dallamot, csak a hangszert, nem is próbálkozik, csak hangot ad, figyelemfelkeltő, riasztó hangot, riadjunk, nincsenek szavai, erre nincsenek szavak, bajban van, itt kell neki állni, különben ki tudja, mi történik. Előtte dobozban fekete kiskutya.
Az életbenmaradás megannyi kísérlete egész áldott nap, küzd a török vendéglős, a benzinkutas, a csuporárus, a képkeretező. A remény, hogy most, még az ünnep előtt, mert aztán, aztán már senki nem fog vásárolni.
Az egyszemélyes partizánharcok a Karácsony ilyetén alakulása ellen épp olyan reménytelenek, mint a partizánharcok általában.
De szombat délután, amikor a gyerekek mézeskalácsot sütöttek, és aztán kiderült, hogy az érkező anyuka csomagtartójában ott egy tangóharmonika és egy tambura, váratlan hangverseny kerekedett a nappalinkban, még egy hegedű, még egy furulya, törökülésben zöld és kék párnákon a hallgatóság, és mindegy volt, hogy az egyik természettudós, a másik kínai tolmács, mert mindenki éppúgy ült teával a kezében sütőtököt majszolva, mintha még nem nőtt volna meg, és legalább fél óráig nem jutott eszébe, hogy csekkeket kell befizetnie, és hogy kinek az ajándékát nem vette még meg.
Ezt árulta a nénike, az ünnepi asztal dísze lesz, mondta nekem, meglátja, a piros az ünnep színe.
A másik néni még délelőtt szólított meg, jól öltözött, ápolt, nem is néni, inkább idős asszony, adnék-e akármennyi pénzt, ha lehetne, befizette a csekkeket, most élelemre gyűjt, így fogalmazott.
A Deák téren, a templom mellett ősz férfi, egy furulyát fúj, nem dallamot, csak a hangszert, nem is próbálkozik, csak hangot ad, figyelemfelkeltő, riasztó hangot, riadjunk, nincsenek szavai, erre nincsenek szavak, bajban van, itt kell neki állni, különben ki tudja, mi történik. Előtte dobozban fekete kiskutya.
Az életbenmaradás megannyi kísérlete egész áldott nap, küzd a török vendéglős, a benzinkutas, a csuporárus, a képkeretező. A remény, hogy most, még az ünnep előtt, mert aztán, aztán már senki nem fog vásárolni.
Az egyszemélyes partizánharcok a Karácsony ilyetén alakulása ellen épp olyan reménytelenek, mint a partizánharcok általában.
De szombat délután, amikor a gyerekek mézeskalácsot sütöttek, és aztán kiderült, hogy az érkező anyuka csomagtartójában ott egy tangóharmonika és egy tambura, váratlan hangverseny kerekedett a nappalinkban, még egy hegedű, még egy furulya, törökülésben zöld és kék párnákon a hallgatóság, és mindegy volt, hogy az egyik természettudós, a másik kínai tolmács, mert mindenki éppúgy ült teával a kezében sütőtököt majszolva, mintha még nem nőtt volna meg, és legalább fél óráig nem jutott eszébe, hogy csekkeket kell befizetnie, és hogy kinek az ajándékát nem vette még meg.
2011. december 15., csütörtök
Gyur-mama-rad-vány
Egyfolytában csinálok valamit, de mindig az az érzésem, hogy mást, mint amit kellene. Ha a mesét írom a Pagonynak, eszembe jutnak a versfordítások, ha a tiszta ruhákat rakom el, akkor az, hogy még mennyi a tennivaló Karácsonyig, hogy minden olyan kerek és békés legyen, mint egy hógömb.
Az öröm is kerek, és nem szabadna, hogy kényszerek nyomorgassák jobbról és balról, alulról és felülről, míg olyan nem lesz, mint egy nyamvadt, koszlott gyurmamaradvány.
(Ez olyan, mint egy ősi, kihalt nyelv titkos szertartásszava, jól lehetne kórusban mondogatni a törzsfőnökkel: gyur-mama-rad-vány, gyur-mama-rad-vány...)
De annyi a kényszer, hogy már nincs kedvem elkészíteni az ajtódíszt sem, pedig visszakértem a ragasztópisztolyt is. Reggel mindig nagy svunggal nekilátok, ezer tennivaló gondolatával, és aztán eljön az este, persze nagyon korán, egyre korábban, és tessék, már megint megmaradt a feladatlista fele.
Pedig próbálok egyszerűsíteni, időt beosztani, megtanulni egyes dolgokra nem-et mondani, de mégis. Illetve mégse.
És szégyenszemre mit szeretnék a legjobban?
Befeküdni az ágyba egy teával, és a könyvvel, amit Mártától tegnapelőtt kaptam ajándékba. Most jelent meg, az Európa adta ki, és igazi téli csemegének ígérkezik: krimi egy könyvkiadóban, pontosabban egy lexikon szerkesztőségében! A gyilkos a katalóguscédulák között lapul...
A szerző Emily Arsenault, a könyv címe Az eltört teáspohár.
Fordította Siklós Márta.
Nos, a naplopás valódi kísértés. Reméljük, nem kísértetünk erőn felül!:)
Az öröm is kerek, és nem szabadna, hogy kényszerek nyomorgassák jobbról és balról, alulról és felülről, míg olyan nem lesz, mint egy nyamvadt, koszlott gyurmamaradvány.
(Ez olyan, mint egy ősi, kihalt nyelv titkos szertartásszava, jól lehetne kórusban mondogatni a törzsfőnökkel: gyur-mama-rad-vány, gyur-mama-rad-vány...)
De annyi a kényszer, hogy már nincs kedvem elkészíteni az ajtódíszt sem, pedig visszakértem a ragasztópisztolyt is. Reggel mindig nagy svunggal nekilátok, ezer tennivaló gondolatával, és aztán eljön az este, persze nagyon korán, egyre korábban, és tessék, már megint megmaradt a feladatlista fele.
Pedig próbálok egyszerűsíteni, időt beosztani, megtanulni egyes dolgokra nem-et mondani, de mégis. Illetve mégse.
És szégyenszemre mit szeretnék a legjobban?
Befeküdni az ágyba egy teával, és a könyvvel, amit Mártától tegnapelőtt kaptam ajándékba. Most jelent meg, az Európa adta ki, és igazi téli csemegének ígérkezik: krimi egy könyvkiadóban, pontosabban egy lexikon szerkesztőségében! A gyilkos a katalóguscédulák között lapul...
A szerző Emily Arsenault, a könyv címe Az eltört teáspohár.
Fordította Siklós Márta.
Nos, a naplopás valódi kísértés. Reméljük, nem kísértetünk erőn felül!:)
2011. december 13., kedd
S HÁLTAK AZ UTCÁN
Amikor József Attila Hazám című versének ezt a sorát életemben először olvastam, nem is tudtam elképzelni, kik, miért hálnak az utcán. Kamaszok egy forró nyári éjszakán? De ezt azidőtájt nem is nagyon engedhette meg magának az ember, könnyen igazoltatták, mit művel közterületen éjnek idején.
Az alábbi levelet kaptam ma:
Kedves Barátaink!
2011. december 13-án kedden a Csepeli Önkormányzat kb. 30-35 kunyhóban, sátorban és egy üres épületben lakó ember kilakoltatását tervezi a helyi közterület-felügyelet és a rendőrség segédletével. Az önkormányzat semmilyen elhelyezést nem ajánlott fel az érintetteknek és a helyi szociális munkások erőfeszítései ellenére sem biztosított, hogy a most még (a legtöbb esetben fűtött!) otthonnal rendelkező emberek ne az utcára kerüljenek.
Tiltakozz a csepeli hajléktalan emberek kilakoltatása ellen!
Mivel a kunyhók Csepel különböző részein helyezkednek el, a sikeres tiltakozáshoz legalább 40 ember jelenlétére van szükség. Kérjük, részvételi szándékodat jelezd az avarosmindenkie@gmail.com email címen vagy a 06 20 381 89 96-os telefonszámom sms-ben a neved, email címed és telefonszámot megadásával. Üzenetedben jelezd azt is, hogy melyik találkozási helyre mész.
Fontos, hogy dokumentáljuk az eseményeket minden helyszínen, így kérjük, ha tudsz, hozz magaddal fényképezőgépet vagy videókamerát.
A találkozó időpontja: 2011. december 13. (kedd) 9h
A találkozó helyszínei:
1. Szabadkikötő úti HÉV-megálló
2. Weiss Manfréd út (volt Szabadkikötő út)/Corvin út MOL kút
Kapcsolat:
1. helyszín: Bende Anna: 06 30 984 47 22
2. helyszín: Udvarhelyi Tessza: 06 20 381 89 96
Térkép
A Város Mindenkié csoport: www.avarosmindenkie.blog.hu
Képek a csepeli kunyhókról és lakóikról: https://picasaweb.google.com/117299540206589838227/Csepel
Nyilván nem tudok odamenni, a levelet később olvastam, mint amikor az akció kezdetét vette. Nem tudok mást tenni, mint hogy felhívom ezen a kis olvasottságú felületen az olvasók figyelmét, és arra kérem őket, nézzék meg a képeket. Van, aki még emlékszik az általános iskolai történelemkönyvéből a Mária Valéria telepre? Ha nem, keressen rá. Vannak a neten képek is. Mit lehet tenni? Gyűjti az ember a segélycsomagokat, de legyünk őszinték, a feleslegünkből adunk.
Ki fogadna be jól berendezett nappalijába, életébe akár csak egyetlen hajléktalant?
De nem akarok igazságtalan lenni. Évek óta munkanélküli barátnőm épp a napokban vesz magához két kis elárvult gyereket, két potenciális hajléktalant.
Cseppben a tenger, de egy csepp víz is mennyit jelenthet.
Másról is szerettem volna írni, de ma nem. Legyen ma csak ennyi az üzenet.
 |
| https://wmn.hu/ugy/36251-igy-lesz-hajlektalan-fel-ev-alatt-egy-18-eves-allami-gondozott-elet-egy-gyerekotthonban |
Az alábbi levelet kaptam ma:
Kedves Barátaink!
2011. december 13-án kedden a Csepeli Önkormányzat kb. 30-35 kunyhóban, sátorban és egy üres épületben lakó ember kilakoltatását tervezi a helyi közterület-felügyelet és a rendőrség segédletével. Az önkormányzat semmilyen elhelyezést nem ajánlott fel az érintetteknek és a helyi szociális munkások erőfeszítései ellenére sem biztosított, hogy a most még (a legtöbb esetben fűtött!) otthonnal rendelkező emberek ne az utcára kerüljenek.
Tiltakozz a csepeli hajléktalan emberek kilakoltatása ellen!
Mivel a kunyhók Csepel különböző részein helyezkednek el, a sikeres tiltakozáshoz legalább 40 ember jelenlétére van szükség. Kérjük, részvételi szándékodat jelezd az avarosmindenkie@gmail.com email címen vagy a 06 20 381 89 96-os telefonszámom sms-ben a neved, email címed és telefonszámot megadásával. Üzenetedben jelezd azt is, hogy melyik találkozási helyre mész.
Fontos, hogy dokumentáljuk az eseményeket minden helyszínen, így kérjük, ha tudsz, hozz magaddal fényképezőgépet vagy videókamerát.
A találkozó időpontja: 2011. december 13. (kedd) 9h
A találkozó helyszínei:
1. Szabadkikötő úti HÉV-megálló
2. Weiss Manfréd út (volt Szabadkikötő út)/Corvin út MOL kút
Kapcsolat:
1. helyszín: Bende Anna: 06 30 984 47 22
2. helyszín: Udvarhelyi Tessza: 06 20 381 89 96
Térkép
A Város Mindenkié csoport: www.avarosmindenkie.blog.hu
Képek a csepeli kunyhókról és lakóikról: https://picasaweb.google.com/117299540206589838227/Csepel
Nyilván nem tudok odamenni, a levelet később olvastam, mint amikor az akció kezdetét vette. Nem tudok mást tenni, mint hogy felhívom ezen a kis olvasottságú felületen az olvasók figyelmét, és arra kérem őket, nézzék meg a képeket. Van, aki még emlékszik az általános iskolai történelemkönyvéből a Mária Valéria telepre? Ha nem, keressen rá. Vannak a neten képek is. Mit lehet tenni? Gyűjti az ember a segélycsomagokat, de legyünk őszinték, a feleslegünkből adunk.
 |
| https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/megrazo-fenykepek-az-egykori-budapesti-nyomorteleprol/ |
Ki fogadna be jól berendezett nappalijába, életébe akár csak egyetlen hajléktalant?
De nem akarok igazságtalan lenni. Évek óta munkanélküli barátnőm épp a napokban vesz magához két kis elárvult gyereket, két potenciális hajléktalant.
Cseppben a tenger, de egy csepp víz is mennyit jelenthet.
Másról is szerettem volna írni, de ma nem. Legyen ma csak ennyi az üzenet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)